Novák János: Glitterbird egyrészt, másrészt   „A mûvészfajta ember tragikus az ô szerelmeiben, igazán olyan, mint a gyermek, aki nem nyugszik, amíg játékszerét szét nem bontja, s meg nem találja benne a nyomorú kócot.”- írja Ady Endre magyar szimbolista költô a század elején, egy újságcikkben. „Költô vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.” Ez az idézet József Attila 1937-ben írt Ars Poetica-jából való. Végül még egy évszázaddal korábbról egy Arany Jánosnak tulajdonított mondás, aki egy versérôl készült elemzés olvasását követôen így foglalta össze tömör véleményét: „Gondolta a fene!” Hogy is állunk mi, mûvészek a mûelemzéssel? Szabad? Nem szabad? Ha a költôkre hallgatunk, látható: a mûvészek Magyarországon is az alkotás, az alkotó szabadságát tekintik elsôdlegesnek, az elemzésekre hivatkozó diktátumokat nehezen tûrik, rosszul viselik. Az a tény, hogy annyiszor vallottak errôl az elmúlt évszázadok során, arra utal, hogy akadémikusi akadékoskodással mindegyiküknek találkoznia kellett ezen a tájon, nálunk is újra és újra meg kellett a mûvészeknek küzdeniük mûvészi integritásukért, szabadságukért. Ha van magyar hagyomány, hát a tiltásokkal, a mindenhatóságukban megingathatatlan filológusokkal, kritikusokkal és a nép jólétét a mûvészek ártó hatásaitól óvni akaró politikusokkal szembeni védekezô attitûd lehet az egyik. Miért szükséges errôl írni? A Glitterbird-beszélgetések során felmerült: bizonyos hatáselemek megítélésében esetleg neveltetésünk okán, az eltérô kulturális hagyományok miatt tér el véleményünk más országok mûvészeitôl. Ezt a megállapítást tévesnek ítélem. Úgy gondolom, nem lehet következetes álláspontnak tekinteni, ha egy, a 0-tól 3 éves korig megcélzott közönségnek szánt mûvészeti projekt keretében megvalósult elôadás alkotója kijelenti: nem érdekli ôt a gyerekek véleménye, vagyis közömbös számára az, hogy hogyan reagálnak az általa elgondolt színpadi hatásokra a csecsemôk. Aki ezt kijelenti, éppen az ebben a projektben rejlô különleges lehetôséget, magát a kitûzött célt kérdôjelezi meg. Ez az állítás az alkotói szabadság elsôdlegességét és a befogadó véleményének másodlagosságát hirdeti. Tagadja a kommunikáció lehetôségeit a mûvészi munka során, és romantikus köddel övezi az alkotói tevékenységet. Magasabb rendô géniusznak tartja az alkotót, aki elefántcsonttornyából isteni adományként jutalmazza kincseivel az arra érdemes közönséget. A „síró gyerek” nem tartozhat a kiválasztottak közé, csak a csöndes, a szófogadó. Ugyanez a mûvészi etikával összeférhetetlen felsôbbrendûségi tudat fogalmazódik meg akkor is, mikor kulturális hagyományok alapján akarja megkülönböztetni a csecsemôket az elôadó. Egyetlen gyerek (vagy akár kettô is) bármikor felsírhat, ha csecsemôk ülnek a nézôtéren. Nem ez az értékmérôje az elôadásoknak, és mégis…, - törekedni kell a szorongást, ijedtséget keltô hatások TUDATOS - a hatásokat minden szempontból felmérô, felépítô, felvállaló - alkalmazására. Elôkészítetlenül sokkolni nem szabad az elôadás hatáselemeinek kiszolgáltatott csecsemôket! És igen. Van kulturális különbség is, de az a felnôtteket jellemzi. A felnôtt nézôt és a felnôtt elôadót. Az ô elfogadó, türelmes, vagy türelmetlen, gyanakvó vagy az újdonságokra nyitott viselkedésük nagy hatással van környezetükben a csecsemôkre is. A másképpen szocializált felnôtt eltérô reagálása nagymértékben befolyásolhatja egy-egy produkció fogadtatását, befogadói reakcióit a csecsemôk körében is. A különféle, sokszor egymásnak is ellentmondó reagálásból, véleménybôl sok hasznos tanulságot vonhatnak le a projekt résztvevôi, különösen akkor, ha meghallják és megszívlelik az övékétôl eltérô véleményeket is. Wolfgang Schneider hiányolta a Glitterbird-ös elôadásokból a levonható tanulságot, a mesét. Pedig éppen a legújabb felnôtt-, kortárs-színházi törekvések azok, melyekben a performativitás jegyében a színházi újítók megtagadják a történethez-kötöttséget, és a színházat nem úgy tekintik, mint amelynek elsôdleges feladata, hogy történetet illusztráljon. A csecsemô színháznak „anyanyelve” a performativitás, a „tiszta” színház, ami önmagát jelenti, cselekvéseire redukálódik, és ezekbôl az elemekbôl alkot színpadi egészet a színházi tér és idô sajátos koordinátái között. A Glitterbird-projekt különleges lehetôsége, egyik specifikuma éppen az, hogy elôélet, elôítélet nélküli közönség számára kell mûvészi értéket közvetíteni. A 0 és 3 év közötti közönségnél nem támaszkodhat az alkotómûvész nézôinek elôzetes tudására, a nyelv és a narratíva – mint legfôbb kultúrateremtô és közvetítô elem – a csecsemôk számára még új, és nagyobbrészt ismeretlen közeg. Minden mûvész legbelsôbb vágya, hogy elôítélet-mentes, alkotására nyitott közönségre találjon. Felnôtt nézôként is akkor vagyunk a legboldogabbak, ha az elôadás szembesít minket saját elôítéleteinkkel. De még ennél is nagyobb élmény lehet számunkra, ha a játék annyira elvarázsol, hogy az élmények hatása alatt el tudunk feledkezni lelki kötöttségeinkrôl, és „áramlásba” kerülünk. A Glitterbird „tálcán kínálja” minden közremûködônek és a nézôknek ezt az élményt. Az, hogy felnôttként mégis zavarban vagyunk, arra utal, hogy a nehezen elmesélhetô történetek, a tanulságosság felkavaró hiánya megnehezíti számunkra pozitív élményünk verbalizálását. Nehéz megtalálni az okát, és megfogalmazni, miért éreztük magunkat olyan jól az elôadások alatt. Erre alig-alig tudunk elfogadható magyarázatot adni. Eleddig jól bevált fogalmaink cserbenhagynak, mikor elemzésbe fogunk, és fogalmi szinten is szeretnénk megragadni a csecsemôk körében átélt pillanatokat. (Budapesti szemináriumi elôadásomban Victor Turnert és Csikszentmihályi Mihályt hívtam segítségül, mikor magyarázatot kerestem a csecsemôszínházi elôadásokon tapasztalt rituális jelenségekre, varázslatos hatásokra.) Ha van máris igazolható eredménye a projectnek, az éppen a mûvészi hatásmechanizmusok verbalitást megelôzô, a kultúra elsajátítását megelôzô kommunikációs lehetôségeinek érzéki, a közönségreakciókon keresztül megtapasztalható valósága. Mivel régi axiómáink cserbenhagynak, s az új megfogalmazásokat még nem övezi közmegegyezés, különös jelentôségre tesz szert a munkánkhoz kapcsolódó diskurzus, melynek során magyarázatokat keresünk azokra a jelenségekre, mely ezt a korosztályt és a velük együtt a nézôtéren és színpadon jelenlévô felnôtteket jellemzi a színházi elôadások közben. Nemcsak a kulturális, de a nemi identitás sem tekinthetô szilárdnak ebben a korcsoportban, ezért a másságot felmutató elôadások inkább csak a felnôtt nézôk számára szolgálhattak különféle tanulságokkal. Ha egy bácsi néniként viselkedik, azt néninek tekintik, ha egy óvónô Mikulás-ruhát ölt, ô lesz a férfi. Egymás eltérô nemérôl is csak az öltözködési különbségek okán vesznek tudomást. Az csak manapság, a réteges agykutatás eredményeinek tükrében vált egyértelmûvé, hogy a lányosan viselkedô fiúk, vagy a fiús játékokat kedvelô kislányok nem a nevelésnek, vagy az eltérô szociális környezetnek, sokkal inkább a születést megelôzô idôszak anyaméhen belüli hormonhatásainak köszönhetik átlagtól eltérô viselkedésüket. (A feministák kedvenc elmélete, miszerint az eltérô nevelési szokások határoznák meg a fiús vagy lányos viselkedést, a játékok kiválasztását stb., az új eredmények tükrében már nemigen látszik igazolhatónak.) A kicsik szemszögébôl a szereplôk nemi identitása érdektelen, se pozitív, se negatív elôjellel nem bír. Azért ünnepelni vagy kárhoztatni egy produkciót, mert a másságot vélte képviselni, vagy éppen ellenkezôleg, a hagyományos nemi szerepek kisfiús-kislányos közhelyeit kárhoztatni, csupán azért, mert ezeket a viselkedési normákat használta a mûvész a játék során, csak a fölösleges félreértések számát gyarapítja. Errôl polemizálni is csak akkor lehet, ha nem akarunk tudomást venni a korcsoport befogadói sajátosságairól. A csecsemôk szexuális beállítódásának is az anyához-apához való viszony a legfontosabb meghatározója ebben a korban. Fölösleges és ártalmas kívülrôl beavatkozni ebbe a folyamatba. A normalitás kontra másság csatájának érdemi terepe nem ez a korcsoport. Erre célszerûbb, más célközönséget választani! A csecsemôknek szánt produkciók értékét nem az elôadók nemi identitása dönti el, hanem az elôadás tényleges hatásainak minôsége. A mûvészeti alkotások - így a színházi elôadások is - rendezett, sûrített valóságot kínálnak szemben a való világ, az emberek számára ijesztô káoszával, rendezetlenségével, az ürességtôl való félelemmel. Az entrópiával a rendezettség áll szemben. A mûvész-alkotta világ humanizált, és azt a szükségletünket fejezi ki, hogy szeretnénk otthon érezni magunkat környezetünkben. Más és más arca van ezeknek a világoknak aszerint, hogy ki az alkotójuk. Felnôttként kedvünkre válogathatunk, melyik mûvész világába vágyunk. A gyerek nem maga választ, ezért is nagyobb a mûvészek felelôssége, ha gyerekeknek játszanak. (Egy felnôtt elôadásnál akár a fogadtatás ellenére érezheti magát erkölcsi fölényben a mûvész. Gyerekelôadás esetében nem lehet erkölcsi fölényrôl beszélni, mert a mûvészek erkölcsi kötelessége, hogy a választott közönségcsoportnak készült mûvük befogadásra alkalmas legyen.) A Glitterbird-találkozón látható elôadások mindegyike önálló mûvészi világba nyitott ajtót. Ezek a világok nagyon is különbözôek voltak alkotók, vérmérséklet, kultúrkörök, mûfajok és mûvészi hitvallások szerint. Egy dologban kellett csak hasonlítaniuk egymásra: olyan alkotásokat kellett létrehozniuk, amely ennek a korosztálynak lelki és fizikai adottságait kulturális különbségekre való tekintet nélkül figyelembe veszi! Ez persze kötöttség, de önként vállalt! Egy költô se panaszkodik kötöttségre, ha szonettet ír, a zeneszerzô is választhat a sokféle formai megoldás között és ennek ellenére, ezekkel az önként vállalt kötöttségekkel együtt is alkothat szabadon. Aki vállalja, hogy elôadásának egyik specifikuma éppen a célközönség az átlagosnál pontosabban körülhatárolható meghatározása, vagyis esetünkben elfogadja azt, hogy a 0-tól 3 évig terjedô korosztálynak készít elôadást, annak vállalni kell azokat a konzekvenciákat is, melyek ebbôl az önként vállalt megkötésbôl következnek. Nem térhet ki az erre vonatkozó kérdések elôl egy magára és mûvészi rangjára valamit is adó mûvész, különösen akkor nem, ha az elôadás során a befogadás nem mindenben igazolta vissza, mûvészi elképzeléseit. Éppen az eltérô megoldások sokfélesége mutatja: a csecsemôszínház nem uniformizálja az alkotókat, szabad teret enged a sokféle tehetség kibontakozásának akkor is, ha figyelembe veszi, ha alkalmazkodik, ha hagyja magát inspirálni ettôl a színházi értelemben eddig elhanyagolt korosztálytól. Azon csak mosolyogni lehet, mikor egy zenész azt állítja, a zenérôl nem lehet beszélni, mert a zenei hatások specifikuma kizárja ennek a lehetôségét. Ennek az állításnak nem más mond ellent, csak az európai zene fejlôdése, az egyetemes európai zenetudomány. Persze abból a ténybôl, hogy valamit lehet és tanulságos magas színvonalon elemezni, még nem következik az, hogy az elemzést magának az alkotónak kell elvégeznie. Különösen akkor nem, ha ehhez nem érez belsô késztetést egy mûvész. Az alkotó feladata a mûvészi munka. A mûvészi munka minôsítése a befogadó feladata. Itt különbség befogadó és befogadó között nem a vélemény elôjelében (tetszett-nem tetszett) keresendô. A különbség csak a befogadói élmény megragadásának sokrétegûségében és intenzitásában mérhetô. Az elôadó helyesebb, ha nem mond ellent az elemzônek - amiben egyetért vele, abban megfogadja a hallottakat, egyébként megy tovább a maga kijelölte úton. ( „A céltábla nem lô vissza.”) Weöres Sándor, századunk egyik legjelentôsebb magyar poétája az ötvenes években éppen gyerekverseivel vált országszerte ismertté. Ez a közeg lehetôvé tette számára, hogy politikamentes, játékosan virtuóz költeményei megjelenhessenek ezekben a nehéz években is. Népszerûsége máig töretlen. Bölcsôdékben, óvodákban az ô varázsszövegeit mondogatják, s az elmúlt évtizedekben a gyerekszobák nélkülözhetetlen tartozékává vált Bóbita címû gyerekverskötete. ô azonban sohasem tekintette verseit „gyerekverseknek”. Saját vallomása szerint mindig „igazi” verset írt, nem gyerekeknek szánta költeményeit. Amíg az igazit és a gyerekeknek készült mûveket megkülönböztetik, addig igenis joga a mûvészeknek, hogy alkotásaikat igazi mûveknek tekintsék és óvják azokat a mûvészeten kívüli szempontok - pedagógusi, pszichológusi, politikusi „szakvélemények” - korlátozásaitól, elôítéleteitôl. Ezzel teljes mértékben egyetértve, és elismerve a zsenik jogát ahhoz, hogy minden addigi szabályt megszegve új világot alkossanak, nem árt az óvatosság. Azok, akik nem zsenik, de szeretnének tehetséggel célba érni, talán javukra fordíthatják, ha nem maradnak teljesen süketek azok véleményére, akik a befogadók szemszögébôl, munkájuk elemzésével szeretnének hozzájárulni a sikerhez. A Glitterbird projekt kapcsán nem söpörhetôk le azok a kérdések, melyek az elôadások befogadásával kapcsolatos problémákra keresnek választ. Már csak azért sem, mivel éppen a több nézôpontból elvégzett elemzés jelent különleges lehetôséget a mostani ötoldalú együttmûködésnek. Az eszmecserékbôl, az eltérô nézetek megismerésébôl leszûrt új gondolatok minden további érdeklôdô számára hasznossá válhatnak. Ez lehet a közös munka talán legfontosabb hozadéka. Arra a kérdésre, hogy szabad-e 4 évnél fiatalabbakat színházba vinni, az elmúlt évtizedekben egyértelmû válasz volt a nem. Ha engem kérdeznek, szabad-e, kell-e jazzkoncertre vinni a legkisebbeket, én még ma is jobban hajlok a nem-re, pedig engem is elvarázsoltak a Kolibri színpadán csecsemôknek zenélô dán muzsikusok. Lehet hogy ez az axióma is megdôlt Budapesten? A gyermekek egyéni zenei képességeinek fejlôdése bejárja az emberiség zenei fejlôdésének lépcsôfokait. Az elsô és legfontosabb lépés, mely már a zenei hallás kialakulásának jele, amikor a gyerek a zörejek halmazából kihallja, majd visszaénekli a zenei hangot, átveszi, és mozdulatiban alkalmazkodik az akusztikus lüktetéshez, a ritmushoz. (A zajok elsôdlegességét számtalan, a tapintáshoz kötôdô zenei szakkifejezés igazolja. Az éles, hegyes, puha, szaggatott, kötött, tompa, csúszós, vagy lágy szavak egyszerre két érzékszervünkhöz is köthetôk, a halláshoz és a tapintáshoz.) Az elsô visszaénekelt hangot gyorsan követi a második, harmadik hang, és a kisgyerek hamar birtokba veszi azt a három hangú hangsort (triton), mely világszerte, kultúrköröktôl szinte függetlenül megszólal az elsô mondókákban, gyerekdalokban (lá-szó-mi, dó-ré-mi). Ennek legfôbb oka az, hogy fülünk az akusztikus felhangrendszer fiziológiás törvényszerûségét követve hódítja meg az újabb és újabb zenei hangokat, bárhol éljünk is a világban. Otthonossá elôször a pentatón és a diatonikus hangsorok válnak, majd – jóval késôbb, és nem is mindenki számára - a kromatikus, dodekafon hangrendszerek meghódítása következik. A másik fiziológiás korlát a gyerekek hangjának a felnôtténél kisebb terjedelme, ambitusa. Igazán humanizáltnak, otthonosnak, „sajátlagosnak” a csecsemôk számára a visszaénekelt, visszaénekelhetô hang tekinthetô. (Két Glitterbird-ös elôadásban is a zeneszerzôk csecsemôhangokból „sempling”-elt hangokat használtak kísérôzenéjükhöz. Az ismerôs gügyögô, gurgulázó hangokat hívták segítségül annak érdekében, hogy otthonossá tegyék az általuk komponált akusztikus teret a csecsemôk számára.) Ott, ahol a zene túlságosan differenciált, akár hangnemi, hangterjedelmi dimenzióiban, akár a túlzott hangerô okán, a csecsemô számára ugyanúgy idegen, mint a környezô világ rendezetlen zajai. Persze a zajok közt is megkülönböztet kellemes és kellemetlen zajokat a gyerek. Az ismerôs zajokhoz könnyebben társulhatnak kellemes jelentések, mint az ismeretlenhez, felkavaróhoz. (Színházi kísérôzene, vagy filmzene komponálásánál is jól megkülönböztethetô, hogy olyan zenét komponál a zeneszerzô, amely a téma az emberi hang és a fül számára is könnyen dekódolható. Ilyenkor könnyen dúdolható, fülbemászó dallamot ír a szerzô. Máskor inkább a zene atmoszférikus hatásait használja fel kompozíciójában, és zenei eszközökkel kellemes, vagy félelmetes zajokat kelt.) Az ismeretlen zenék a csecsemôkben - rendezettségük okán - kellemes érzeteket kelthetnek akkor is, mikor még a befogadó nincs birtokában a zenei képességek teljes eszköztárának, ha a zene nyugodt, derûs. Erre a háttérzenei célra sokan ajánlják a klasszikus, preklasszikus mûveket. A klasszikus jazz befogadása csak a zenei képességek fejlettebb fokán, a differenciált hatások megértésére érzékenyebb korban élvezhetô a maga teljességében. Eddig úgy gondoltam, ez a mûfaj, csak kamaszkortól válik igazán átélhetôvé a gyerekek számára. A YuYa elôadása, koncertje igazi jazz volt, és ott született meg, ott formálódott a legkisebbek között. Az elôadók egyaránt figyeltek a hangerôre, a nézôi reakciókra, az egyes gyerekre és arra, hogy mindebbôl zenei és színpadi eseménysort formáljanak. Talán csak a Keith Jarrett-es témák élvezetébôl maradtak ki a legkisebbek, de az ahhoz vezetô utat együtt élhették át a zenészekkel, végigjárva velük a zene születésének stációit. A gyerekek által keltett zörejek, hangok a visszaismétlésekkel formálódtak, beépültek a zenei folyamatba. A hangszeres motívumok is megragadható elemekbôl épültek fel. A kommunikáció nem csak zeneileg, de színpadilag is hiteles volt. A gyerekek érzéki módon tapasztalhatták meg a hangkeltés örömét, az együttzenélés rituáléját, szinte karnyújtásnyira a muzsikusoktól. A fizikai cselekvések a gyerekek számára is érzékelhetôen változtak át rendezett zenei, színpadi folyamattá. Mindehhez nem lett volna elég a zenei perfekció. A mûvészek ôszinte figyelme nem csak a zenei folyamatra, de a nézôkre, a gyerekekre is kiterjedt. Itt, a más elôadásokban felszínesnek, felületesnek ítélt mosolyokat a zenei folyamat öröme, a sikeres kommunikáció hitelesítette. Barátságos világba invitáltak minket az elôadók, olyan helyre, ahová máskor is szívesen mennénk vendégségbe. Miért derûsek, miért mosolygósak a csecsemôszínházi elôadások? Ilyeneknek kell lenniük, vagy ez csak egy rossz megszokás, manír, amit el kellene felejteni? Ugyanez a szemlélet kérdôjelezi meg a bohócok visszatérô szerepeltetésének jogosságát, vagy a „vízfejû” gyerekábrázolások hitelességét. Érthetô a viszolygás, hiszen ezek az elemek mára, a mûfaj közhelyesen felismerhetô stílusjegyeivé váltak. Gyakran a gondolattalanságot takargatják, s az is elôfordulhat, hogy azért dobják be az alkotók, hogy elfedjék az ôszintétlenséget, az igazi, megélt szándékok hiányát. Mégis kár lenne, ahogy a magyar népi bölcsesség tartja, „a fürdôvízzel együtt, a gyereket is kiönteni!” A klasszikus mesék azért maradhattak fenn évszázadokon át szinte változatlan formában, mert hasznosak voltak azok számára is, akik mesélték, és azok számára is, akik hallgatták. Mit ígérnek ezek a mesék, a ma élô gyerekeknek? Le lehet gyôzni a sárkányokat, ha fiú vagy, és nôi mesehôsként, ha legyôzöd saját lustaságod, szétválogatod a magokat, és rendet raksz az életedben, te lehetsz a királyné, a király. A legkisebb fiú fog gyôzni, neki ajánlja legkisebb lányát és fele királyságát az öreg király, (aki már belefáradt az uralkodásba és csak arra vár, váltsa le már valaki a helyébôl), vagy ôt választja ki feleségül, a királyfi, aki az igazi párját keresi. A mai gyerekeknek is szükségük van arra, hogy higgyenek emberi küldetésükben, értelmes jövôjükben. Mi felnôttként csak abban bízhatunk, hogy majd a mai csecsemôk lesznek azok, akik sikerrel veszik fel a harcot a globális felmelegedéssel, a vírusokkal szemben, legyôzik az éhezést, az emberek közti intoleranciát. Fontos, hogy a mûvészet eszközeivel egy barátságos világba invitáljuk ôket, mely felnôtt életük során is összekapcsolja ôket embertársaikkal. Vonzó világot kell teremtenünk a színházban is, ami megedzi ôket, erôsíti önbizalmuk, segíti pozítív énképük kialakulását. Ha ôszinte a mosolyunk, akkor semmilyen fanyalgás nem kérdôjelezheti azt meg. Persze nem fontos folyton mosolyogni. Magatartásunk akkor is lehet bátorító, ha komolyak vagyunk, és közben komolyan vesszük a környezetünkben lévô gyerekeket is. Ezt a komolyságot is igénylik tôlünk a legkisebbek, de még inkább az ôszinte figyelmet és együttérzést. Ha ezt megérzik, fölösleges a nagyobb siker iránti ôszinte vágyunkat, vagy a síró gyerekektôl való rettegésünket kényszeredett mosolyba csomagolni. „Nincs alku – én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz S megjelölnek pirosló foltok, Elissza nedveim a láz.” Higgyünk József Attilának, aki Ars poetica-jában szeretetért kiált. Nem csak saját magáért szól, de minden következô generáció nevében. A bohócot se bántsuk. Örök archetípusa ô a legkisebbeknek, akikkel mindig kitolnak, mindig elgáncsolják ôket, mindig csak hatalmaskodnak velük. Megunhatatlan kinevetni szorongásainkat. Mi felnôtt fehér bohócok, ne irigyeljük gyerekeinktôl Dummer August-ot, aki a legkisebbek igazságát személyesíti meg színpadainkon. A nevetéstôl se óvjuk a legkisebbeket a fennkölt tiszta mûvészet nevében! Az unalom, a homály nem ok arra, hogy rögtön mûvészetként ünnepeljük. Ha elfeledkeznénk errôl, majd a gyerekek figyelmeztetnek minket. Ezért is fontos megfigyelni mire, hogyan reagálnak elôadásainkon a gyerekek. Nem lehet jó az a gyerekelôadás, amit zavar a gyerek, de az sem, ami lelkileg vagy fizikailag veszélyezteti nézôit! Ne ködösítsünk: igenis felelôsek vagyunk azért, ami a gyerekekkel történik elôadásaink közben! A gyerekszínészekrôl szólva, be kell vallanom, a Kolibri Színházban sokszor játszottak elôadásainkban gyerekek. Az utóbbi években már ritkábban. Miközben elismerem tehetségüket, és fontosnak gondolom, hogy kortársaik és szüleik elôtt gyakran szerepeljenek (ennek személyiségükre gyakorolt hatása rendkívül pozitív!), egyre inkább károsnak érzem, hogy pénzkeresôként, hivatásszerûen játsszanak a színházakban, s kiszakítva természetes közegükbôl gyermekmunkásként dolgozzanak a felnôttek között. A videón, a délutáni zártkörû szemináriumon látott finn produkcióban a felnôtt színésznôvel játszó három kisgyerek tökéletesen elbûvölt. A díszlet mesekönyv lapjai közül olyan feladatokkal léptek elénk, melyek zenével és mozgással megerôsítve, színpadilag jól lerajzolt cselekvésekké változtak. Pontosan, egymásra és a stilizált mozgásokra egyforma figyelemmel, minden magamutogató tetszelgést, a szereplésbôl adódó elfogódottságot feledve, feladataikra koncentrálva játszottak. Érezni lehetett, hogy szemben velük csecsemôk ülnek. Viszonyuk ehhez a korosztályhoz hasonlónak tûnt ahhoz, mint amikor 6 éves Janka lányom ölbe vette Paulát - Vas Éva egy éves kislányát - az elôadáson. Büszkén, felelôsségteljesen, arcán boldog mosollyal ült Janka a nézôtéren. Felnôtt nézôvé változott erre a félórára, hiszen feladata volt, vigyáznia kellett Paulára. Janka ezt az elôadást Paula „szemüvegén” keresztül nézte. Nem csak arra figyelt, hogy neki hogy tetszik a játék, de legalább olyan fontos volt számára, hogy Paula mire hogyan reagál. Ez a kicsikkel szemben érzett felelôsségteljes büszkeség jelent meg a finn gyerekek játékában is. És mese is volt. Olyan történésekkel, melyben a cél, az óra elveszett számainak megkeresése, minden nézô számára egyértelmûvé vált. Együtt örülhettünk a sikernek, miközben elvarázsolt minket a játékos tehetséggel megzenésített mozgások humora. Ritkán hat videóról ilyen jól színházi elôadás, mint ez hatott rám. Alig várom a személyes találkozást az elôadással! Magyar elôadásokról nem tisztem beszélni, s eddig is, csak a felmerülô kérdésekhez kerestem példákat, amikor elôadásokról szóltam. Most is csak megemlítem, hogy számomra a budapesti találkozó egyik legérettebb, hatásaiban pontos, mûvészileg magas színvonalú elôadása a norvég Ujjé! szivacsos, mozgásszínházas, élô, elektronikus és „sempling”-elt hangokkal kísért csecsemôszínházi játéka volt. Egy elôadásról még feltétlenül szólnom kell. A francia „Hajtások, hangok” elôadása virtuóz, költészettel és humorral teli színészi játékáról, hangzó világáról - melyben a tapintható, téphetô papír hangjaiból és az emberi hangból elôször élô, majd elektronikusan modulált hangzások fejlôdtek ki érzéki módon - , szinte csak jót mondhatok. A papírhoz való viszony képi, hangzó és játékra inspiráló elemei ezt a produkciót a budapesti Glitterbird-fesztivál egyik legvégiggondoltabb elôadásává avatták. Ezért is különösen fájdalmas számomra, hogy a sötétségrôl, mint erre a korosztályra sokkolóan ható hatáselemrôl, nem akartak lemondani az alkotók. Sok, önmagammal is vitatkozó gondolatom - melyet eddig olvashattak - a velük kezdett polémiát folytatja, ehhez a beszélgetéshez ír lábjegyzetet. Jó lenne, ha a mûvészek elhinnék, elsôsorban azért gyôzködöm ôket, mert szeretném, ha tehetséges elôadásuk igazán célba érne, boldogítaná, és nem rémítené el a csecsemôket. Csodálatos felfedezéseiket a papírról, hangokról, emberségrôl és a játékról igazán élvezhetnék a 0-tól 3 éves gyerekek is, ha az alkotók szembenéznének elôadásuk hatáselemeinek tényleges fogadtatásával! Már csak röviden reagálnék egy-két, a beszélgetésekben felmerült gondolatra. Egyesek hiányolták az elôadásokból, a sokkoló váratlan, hirtelen történéseket, vagy hogy nem beszélnek a halálról, a szomorúságról, nem politikusak és nem konfliktusfeltárók. Rövid válaszom: - Hála Istennek, hogy nem! Indokaimat bôségesen kifejtettem már. Most, csak annyit, aki ilyesmit hiányol, tudni sem akar a korosztályt jellemzô pszichikus törvényszerûségekrôl, saját felnôtt elôítéleteinek rabja. (Ha mégis, az én elôítéleteimmel ellenkezô jó elôadás születik majd az elôbb felsorolt témákban csecsemôknek - olyan, ami nem ártalmas!-, én leszek az elôadások leglelkesebb híve.) Egy kérésem lenne az alkotókhoz: ne etessék a nézôket a színpadon, nézôtéren! (Higiénia, óh!) Kivételt jelenthetnek a gyümölcsökbôl készített bábok. Ha ilyenekbôl készül majd elôadás, ebben feltétlenül helye lesz a gyümölcsök érzéki elsajátításának, a megízlelésnek is. Csak azért, mert még nem készült el a darab befejezése, ne etessünk gyerekeket színpadon! Az etetés gyerekelôadásokban olyan „övön aluli” eszköz, amely mindig, és reflexszerû egyértelmûséggel felkorbácsolja az indulatokat. Minden más hatáselemet felülír. Akinek nem jut, boldogtalan lesz, akinek jut, az maszatos. Nagy lehet a baj, ha már erre van szüksége egy elôadásnak ahhoz, hogy igazán célba érjen. A Glitterbird különleges lehetôség színházi emberek és gyermekekkel foglalkozó szakemberek számára, hogy elgondolkozzanak szakmájuk alapkérdéseirôl. A projekt felér egy alapkutatással. A norvég szervezôk - akik tapasztalatokban jóval elôttünk járnak ezen a téren - tapintatát és nagyvonalúságát dicséri, hogy nem adtak direktívákat, nem határoztak meg paramétereket. Mindenkinek önállóan kellett választ keresnie munkája során arra a kérdésre, milyen elôadást gondol el ennek a korosztálynak. Persze nem tértek ki a kérdéseink elôl, s ezek a konzultációk segítettek minket abban, hogy kezdeti bizonytalanságunkat legyôzzük és belevágjunk saját elôadásaink létrehozásába. Úgy gondolom, hálával tartozunk a pszichológusoknak és pedagógusoknak is azért, mert tanácsaikkal, elemzéseikkel megerôsítették: jó úton járunk. Éppen az új tudományos ismeretek tették lehetôvé, hogy a legkisebbekre, mint önálló személyiséggel rendelkezô emberi lényre gondoljunk, s bevonjuk ôket abba az áramkörbe, amit a színházi rituálé minden ember számára jelent. Nem kell félni a szakemberektôl, ôk is sokat tanulhatnak tôlünk, de ettôl még nem változnak elôadásaink tudományos kísérleti tereppé, fölösleges az aggodalom. Üdítô az, hogy poros axiómákat a gyakorlatban cáfolnak meg a csecsemôszínházi elôadások, de vigyázzunk, ne kapjon el minket a „mélység mámor”, a „mûvésznek mindent szabad” dilettáns gôgje. Figyeljük a közönséget és bízzunk egymásban! Mindnyájan ugyanazokra a kérdésekre keressük a válaszokat, akkor is, ha más-más úton indultunk el. Remélem, hogy gondolataim másokat is vitára inspirálnak, és senki sem érzi sértve magát, ha elolvassa soraim. Érdeklôdéssel várom válaszaikat. Novák János az ASSITEJ Magyar Központ elnöke a Kolibri Színház igazgatója