Novák János:
A félig üres – félig telt pohár: gyerekelôadások a mai Magyarországon
 
I.
Optimista elégedetlenkedôk

Nemcsak a már-már évszázados magyar nemzeti sajátosságnak tartott pesszimizmus, vagy a minden átmeneti jelenségben felfedezhetô és konokul csak a jót hirdetô optimizmus az, ami a mai gyerekszínházak helyzetét a félig üres vagy félig tele pohárhoz hasonlítja.
Az a különös, hogy esetünkben a félig tele poharat vélelmezôk az igazán elégedetlenek.
Sokan – köztük én is – úgy gondoljuk, hogy a forradalom nélkül bekövetkezett rendszerváltás után tíz évvel, a politikusok által is beismerten egy gazdaságilag kettészakadt országban élünk. Ha végre szembenézünk az ebbôl fakadó problémákkal, úgy hazánkban egyre inkább fontossá válik a gyerekkor védelme.
Ezzel együtt a gyerekszínházzal foglalkozó mûvészek munkája is nagyobb jelentôségre tehet szert, ha élünk a lehetôséggel és az új tartalmak közlésére alkalmasabb új formákkal bôvítjük eddigi eszköztárunkat. Minden pedagógus, pszichológus, társadalomtudós, az ifjúsági sporttal, gyerek- és családvédelemmel, az ifjúsági bûnmegelôzéssel, a hátrányos helyzetûek felzárkóztatásával foglalkozó szakember érzi a paradigmaváltás szükségességét. Ennek a paradigmaváltásnak az elsô kedvezô jeleit érzékelhetjük országszerte a gyerek-és ifjúsági színházak elôadásait vizsgálva.
Ma a bôséges és nagy mûfaji változatosságú gyerekszínházi választékban egyszerre találhatóak olyan elôadások, amiben komolyan veszik a gyerekközönséget: tehetséges mûvészek és színházi alkotómûhelyek, magas színvonalon, a fiatalok lelki és szellemi sajátosságaira figyelemmel igazi emberi kérdésekre keresik a választ, és az olyan elôadások, melyeket egyszerûen csak úgy jellemeznek alkotóik: „Minek ezzel annyit vacakolni? A gyerekeknek ez is jó…”.
Egyszerre találunk olyat, amit – legyen az mai történet vagy tündérmese – egyaránt cenzúrázatlanul, tabukat döntögetve, a teljesség igényével játszanak gyerekeknek, és olyat, amiben konfliktusmentesnek, a felkavaró érzésektôl, indulatoktól mentes világnak ábrázolják a gyerekkort, igazán csak a felnôttek, az alkotók vágyálmát – bárcsak újra „felelôtlen” gyerekek lehetnének – beteljesítve.
A sokféle minôség jól tükrözi azt az átmeneti helyzetet, ahol a központi direktívák megszüntével, a nagy állami gyerekszínház bezárásával, az állami bábszínház kettéválásával egy idôben tizenkét új bábszínház alakult országszerte, ahol a fôvárosban és a vidéki városok nagyszínházaiban még játszanak gyerekeknek, s ahol magánszínházakban, alternatív csoportok, családi bábszínházak, táncszínházak már értékes, egyéni hangú gyerekelôadásokat hoznak létre – de még nehezen versenyeznek a piacon alájuk ígérô igénytelen mûsorokkal, ahol a nemzeti alaptantervbe már bekerült a drámapedagógia, a színmûvészeti Egyetemen idén végez a második évfolyam bábszakos osztály, de a színészek és rendezôk egyetemi oktatásából még sajnálatosan kimarad a gyerekszínházi elmélet és gyakorlat.
Szeretném hinni: a jövôben a „pohár üres fele” olyan elôadásokkal fog megtelni, amelyek egyre inkább a gyerekek igazi érdekeit szolgálják. Amelyekben a mûvészek az egymásra a jelenleginél jobban figyelô, a másik értékeit megbecsülô, érzelmeit tiszteletben tartó, boldogabb gyerekkor megteremtéséért munkálkodnak, a színház egyedülálló lehetôségeit a ma élô gyerekek életminôségének javításáért kamatoztatva.
Mindig is jól lemérhetô volt a színházakban, hogy mi felnôttek milyennek látjuk a gyerekeket, mit várunk el tôlük, mit tartunk számukra fontosnak.

Az ötvenes évek gyerekszínháza

Így volt ez akkor is, amikor még öntudattal egyfajta egalitárius szemlélet elsôdlegességét hirdették a színházakban is, s nagy nézôterekre beterelt gyerektömeg számára, komolykodó nevelôi attitûddel készítették a gyerekelôadásokat.
Akkoriban a szocialista embereszmény megteremtése volt a mesék színpadra állításának legfôbb célja, jól levonható tanulsággal. Pl: a szegény ember legyôzi a gazdagot, megjavítja a rosszat, megszelídíti a sárkányt stb.
Figyelem! Nem megölik, megjavítják ôket! Soha ennyi már nem tûzokádó jóságos sárkányt, tudatformálással húsevésrôl leszoktatott farkast, rókát, oroszlánt, vagy túlcukrozott bájos boszit, mint ezekben a gyerekszínpadi meseátiratokban.
Ha nincs igazi sárkány, gonosz boszorkány, a gyerek úgy érezheti: senki sem veszi komolyan félelmeit, szorongásaival magára marad.
A színpadra állított, dramatizált klasszikus tündérmesékbôl is kiirtották azokat a pedagógiailag haszontalannak, sôt nem egyszer károsnak gondolt részeket, amelyek gyakran legbelsôbb jelentéseit hordozták a történeteknek.
A mocorgás, viccelôdés, rendetlenkedés és bekiabálások az elôadásokat ellehetetlenítô spirálja ilyenkor nem tett mást, mint visszatükrözte a színpadi hazugságot, a mûvészi igénytelenséget.
Jól mutatja ezt az ötvenes évek Úttörô Színházának egyik esete, amikor elkaptak a nézôtéren egy a színpadra ú-szögeket lövöldözô tíz év forma kisfiút, kezében a corpus delictivel.
Az elôadás leállt, a gyereket a színpadra cibálták, s egy pedagógus felmutatva a másfél kilós ú-szöges zacskót –megkérdezte a közönséget: „Mit érdemel a bûnös?” „Halált!” – dörgött egy emberként a több száz gyerektorok.
De nem csak rossz hagyományokat örököltünk. Ezekben az években vált általánossá az a máig élô gyakorlat, miszerint a magyar szülôk és pedagógusok szívesen viszik a rájuk bízott gyerekeket, akár tanítási idôn kívül is színházba. Ebbôl a korból maradtak ránk a Budapest Bábszínház és a Kolibri Színház felhajtható magasító ülései, s a teltházas gyerekelôadások megunhatatlan divatja is.
Nálunk ma - elsôsorban a hiányzó tornatermek, s a meglévôk alkalmatlansága okán - még nem az az igazi gond, hogyan teremtsünk iskolákban színházi elôadásokhoz méltó szakrális teret, bár már érezzük, és az új elôadások is mindenkit arról gyôznek meg, hogy az igazi differenciált tartalmak közlésére nem az óriási nézôterek a legalkalmasabbak.
Azokban az években, amikor sok „polgári dekadensnek” bélyegzett írót, költôt, képzômûvészt vagy színészt politikai okokból szilencium sújtott, menedéket nyújtottak számukra a bábszínházak és gyerekszínházak..
Mi maradt mindebbôl mára?
Zseniális mûvek gyerekeknek, (Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Nemes Nagy Ágnes, Lázár Ervin, Lengyel Balázs, Csukás István, Szabó Magda stb.) költemények és mesék, melyek nélkül ma már szegényebb lenne a magyar irodalom, és a gyerekek mindennapi élete az óvodákban, iskolákban, s ugyanakkor az a visszahúzó hagyomány, amely ma is a mesefeldolgozást, a tündérmesét tekinti – szinte minden más témát kizárva – a gyerekszínház legfontosabb területének.
A politikai megrendelésre írt mûvek kötelezettségét kikerülni és mégis életben maradni éppen a mesék, a gyerekversek adtak lehetôséget íróink legjava számára. Ha valaki mégis „hasznosíthatót” írt, az kigolyózta magát az igazi irodalomból.
A mai magyar szerzôk megörökölték - még az ötvenes évekbôl - az aktuális történetektôl való viszolygást. Azok a gyerekelôadások, amelyek ebben a témában mégis megjelennek a magyar színpadokon, többnyire szellemi importcikkek. Ezek a darabok a fordítójuknak és az elôadóknak hála, mégis igazi magyar gyerekelôadásokká váltak a közönséggel való találkozás során.


II.
Megtisztuló kedv

„Valaha s valahányszor egy-egy társadalomnak megtisztuló kedve támadt – írja 1908-ban Ady Endre a költôi nyelvet a századfordulón forradalmian megújító magyar poéta egy publicisztikai írásában -, áhítatosan a gyermek felé, az ô jövôje felé fordul.”
Ennek a gondolatnak az igazsága jól tükrözôdik azokban a gyerekelôadásokban, amelyek az elmúlt évtizedekben fontossá váltak, s amelyek megalapozták a szemléletváltást ebben a mûfajban.

Hetvenes évek

1973-ban a színházi nyelv megújításában forradalmi szerepet vállaló magyar rendezôgeneráció egyik „plakát-darabja” lett a Kaposváron bemutatott Litvai Nelli-Collodi Pinokkió-elôadás Ascher Tamás rendezésében.
Egy provinciális színházból mûvész-színházzá formálódó társulat bizonyította Kaposváron, náluk a gyerekelôadás is fontos. Ebben is a színház legjobb mûvészei játszanak, s maguknak nevelik azt a színházértô közönséget, amelyik felnôttként is kitart mellettük.
Az elmúlt 30 év kaposvári „színházi csodája” bizonyította: másképp is lehet gyerekeknek játszani nagy színházakban, mint azt addig gondolták.
Pogány Judit ebben a szerepében vált elôször igazán országosan népszerû színésznôvé. Ez a pályaindulás is különlegesség volt akkoriban.
(Idén három színház is mûsorra tûzte az azóta is népszerû darabot!)

Nyolcvanas évek

A 80-as években a megújulást keresô mûvészek egyre gyakrabban a hivatalos struktúrán kívül kerestek maguknak bemutatkozási lehetôséget.
Nagy színészek anyaszínházukon kívül gyerekelôadások létrehozására szövetkeztek egymással és velem, aki akkor fiatal zeneszerzô és rendezô voltam, az 1981-es , Nemes Nagy Ágnes verseibôl, meséibôl alkotott Egyetemi Színpadi Bors néniben (errôl késôbb részletesebben is beszélek). Hasonló találkozások történtek a Játékszínben, Békés Pál Kétbalkezes varázslójában, vagy Csukás István Ágacskájában Tímár Béla rendezésében. Ugyanez jellemezte a Mauglit, melyet Horváth Péterrel együtt készítettem ugyanebben a színházban.
Idôsebb sztárok és újat akaró fiatal mûvészek szerepvállalásukkal is jelezték, kikívánkoznak a megkövesedett struktúrából, s még egy „lenézett” mûfajban is örömet találnak, ha végre lehetôségük nyílik önálló kezdeményezésre.
Hogy ezek a jelenségek már a politikai rendszerváltás elôszeleként értelmezhetôk, ma már nyilvánvaló. Levente Péter interaktív gyerekszínháza is ekkor vált híressé, s az országos tv-közvetítés jóvoltából Ruszt József Rómeó és Júlia-elôadásán a színpadra lépô rendezô, aki együtt elemezte az elôadás egy-egy jelenetét a nézôtéren ülô fiatalokkal, szintén egy szokatlan, addig ismeretlen ifjúsági színházi formát népszerûsített nálunk.
Ebben az idôszakban a Magyar Televízió Békés József vezette dramaturgiája komoly szerepet vállalt az új gyerekdarabok bemutatásában, népszerûsítésében, így válhatott országos jelentôségûvé egy-egy produkció.
Elsô igazán népszerû, ma is több színházban játszott gyerekszínházi rendezésem is a televíziós bemutatás után vált országos hírûvé. Már több hivatásos színházban dolgoztam zeneszerzôként, mikor az Egyetemi Színpad Surányi Ibolya vezette Balassi Bálint Szavalóköre fölkért egy munkára. A többnyire bölcsészhallgatókból álló csapat a közös munka során zeneszerzôbôl rendezôvé avatott, s ôk kértek fel ezután elsô gyerekdarab rendezésemre is, a Vándor-Mókára. Elôször húzódoztam, mert gyerekkoromból csupa kellemetlen emléket ôriztem ebbôl a mûfajból, de ôk felszabadítottak, s így azt csinálhattam, ami igazán érdekelt. A versekbôl és mesékbôl összeállított szövegekbôl a közönséggel való együtt játszás során olyan, a happening formajegyeit hordozó, mégis költôi, szakrális gyerekszínházi forma született, amely a késôbbi Bors néni sikerét is megalapozta.

Bors néni, ASSITEJ

Nemes Nagy Ágnes kis meséi és gyerekversei szinte kínálkoztak, hogy a címszereplô 80 éves születésnapjának ürügyén a személye köré font tündéri-mitologikus világból a gyereknézôk interaktivitására számítva egyfajta színházi beavató elôadást rendezzek.
Az azóta is játszott darab sikerét a fôszereplô Dajka Margitot övezô szeretet, a színházi élet vagabundjának, Verebes Istvánnak, és Kútvölgyi Erzsébetnek, a Vígszínház egyik vezéregyéniségének közremûködése alapozta meg. Hogy mára már klasszikussá vált, annak legfôbb okát abban látom, hogy ebben a játékban a felnôtt-gyerek viszony új tartalmakkal gazdagodott. A gyerekét kísérô felnôtt az elôadás idejére lemondhatott a hatalmi helyzetébôl adódó funkciók gyakorlásáról, és cserében játszótársa lett a rábízott gyereknek és nézôtéren ülô társainak. Döntôen ez az örömteli érzés élteti ma is a játékot, amit a gyerek és felnôtt tapasztal, mikor egymásban társra talál. Senki sem veszti el a tekintélyét, de mint egy igazi szertartásban, mindenki a helyére kerül: színész, gyerek, felnôtt és a zenekar tagjai valódi szerepet játszanak egy mesebeli, színházi születésnapi ünnepségen a Bors néniben. (Most két színházban van mûsoron, Miskolcon és Budapesten, tavasszal az egri Gárdonyi Géza Színház is mûsorra veszi a darabot.)
Az ebben az idôszakban hazánkban is aktivizálódó ASSITEJ (a gyerek- és ifjúsági színházak világszervezete) talán ennek az elôadásnak sikerét visszaigazolva a nyolcvanas évek közepén meghívott harmadmagammal Svédországba, majd Németországba egy tanulmányútra.
Az ott látottak nagyon különböztek az általam eddig ismert gyerekszínházi világtól, és arra csábítottak, hogy Magyarországon is kipróbáljam, van-e létjogosultsága ezeknek az új törekvéseknek.
Erre elôször a rendszerváltás után volt lehetôségem, amikor az Állami Bábszínház kettéválasztásakor külön pályáztatott kamaraszínház, és még két kisebb játszóhely igazgatói állását elnyertem.

III.
Gyerekelôadások 1989 után

Kolibri Színház

Az 1992-ben alapított Kolibri Színház olyan új típusú repertoárszínház lett, amiben minden gyerek és ifjúsági korosztály szellemi és lelki fejlôdésének megfelelô darabokból több neki való elôadás közül válogathat. A monodrámától a musicalig, az operától a bábelôadásokig sok mûfaj otthonra talált nálunk. Mai magyar szerzôk rendszeresen írnak és fordítanak számunkra új gyerekdarabokat. Természetesen nem hiányozhatnak a klasszikus mesék sem repertoárunkból. Ezek közül azokat az elôadásokat tartjuk több éve is mûsoron, ahol az elôadásnak sikerült a mesék archetipikus lényegét is megragadni. Ilyen például Zalán Tibor átiratában és Székely Andrea rendezésében Andersen: A rút kiskacsa új nagyszínházi bábelôadása, vagy Nick Champion-Fábri Péter Jeremiás, a hóember címû kamaraelôadásunk Kiszely Ágnes rendezésében, melyet több hetes turnéra már négy ízben hívtak meg Angliába.

Angol turnék
1994 óta rendszeresen turnézunk itt, s kamaraelôadásainkat fesztiválokon és iskolákban közel 130 alkalommal legalább harmincezer gyereknézô láthatta az elmúlt idôszakban Barbro Lindgren Kukacmatyi (Wormhenry), Jan Kross Marcipánmester (Master of Marzipan), a Mátyás királyról szóló népmesén alapuló játékot (King Mathias Went Stealing) és Oscar Wilde A boldog herceg (The Happy Prince) címû elôadásainkat. Az elôadásokban oroszlánrészt vállalt színészként Bodnár Zoltán és Tisza Bea, aki utóbb több elôadásunk rendezôjeként UNIMA-díjat is kapott.

Kukacmatyi
A Kolibri Színház két olyan elôadásáról szólnék részletesebben, melyek az utóbbi években a színházi kritikusok díját is elnyerték. Az egyik a Kukacmatyi (Wormhenry), svéd mesejáték Barbro Lindgren: Algot Storm-jának Kunos László fordításában, melyet 1992-ben én rendeztem. Ez a bemutatónk jó példa arra, hogy egy gyerekelôadás – ahova általában olyan közönség érkezik, amely még nem rendelkezik színházi tradícióval – hogyan alkotja meg saját színpadi nyelvét, a megértéshez, az elôadás „olvasásához” elengedhetetlenül szükséges közmegegyezést színpad és nézôtér között. Az elôadás elején egyfajta színházi ábécé – tanulásként a fôszereplô bemutatja azokat a „szakrális” tárgyakat, melyek késôbb az elôadás helyszínei lesznek. Mivel a „másik szereplôt”, a Kukacot a színész ujja személyesíti meg, ezek a helyszínek, egy cserép, babazongora, saláta, a király képe a falon stb. egyben paravánul is szolgálnak majd.
A többi helyszínt mozgással érzékelteti a mûvész.
Elôször egy láthatatlan cipôt pucol, majd ajtót nyit, lemegy a lépcsôn, köszön Szarkánénak, a szomszédnak, átkel az úton, elugrik egy szirénázó autó elôl, majd megnyugodva egy park hulló faleveleiben gyönyörködik.
A valódi és elképzelt tárgyak világában a színész az összes többi szereplôt is megjeleníti mozgásával, a nézés-irányok pontos koreográfiájával, hangváltoztatással.
Pszichológiai hatásvizsgálat igazolta, ettôl a ponttól kezdve a gyereknézôk valóságosnak fogadják el a felidézett figurákat, 13 különbözô szereplôt tudnak felsorolni, s ha kell, le is tudják rajzolni ôket, egyénítve az alakokat.
Az elôadás elején lefektetett játékszabályok lehetôvé teszik, hogy nézôink értsék a stilizált játékot, hogy átéljék, átérezzék a mesét, ami a magányról, a barátságról, egymás másmilyenségének elfogadásáról szól. Világszerte sikerrel játszottuk Arizonától Canterbury-ig, Marosvásárhelytôl Lisszabonig. Legutóbb egy bécsi ASSITEJ-találkozón ünnepelték a német gyerekszínházi szakemberek Bán János alakítását.
(Bán János Jirzi Menzel A mi kis falunk c. filmjének szereplôjeként vált nemzetközileg is ismertté. Budapest egyik legjobb mûvész-színházának, a Katona József Színháznak alapító tagja, a Kolibri Színházban 10 éve vendégként játssza ezt az elôadást).

Retemetesz
Másik elôadásunk, a Retemetesz sikerét is egy vendégmûvész, Kézdy György alakítása fémjelzi.
Lázár Ervin meséibôl Balla Margittal, a darab tervezôjével és rendezôjével együtt állították össze a színpadi játék szövegkönyvét.
Lázár Ervin annak az írógenerációnak egyik legjelesebb képviselôje, aki éppen meséivel vált világhírûvé az elmúlt évtizedek során.
Mesejátékai is nagyon népszerûek. Négyszögletû Kerek Erdô c. mûvét újra és újra mûsorra tûzik a különféle társulatok, A legkisebb boszorkány c. bábjátéka a Budapest Bábszínház népszerû repertoárdarabja Lengyel Pál rendezésében.
Lázát Ervin színpadra állításának egyik legfôbb buktatója, hogy a vicces nevek, a cselekményes meseszövés rendezôt és színészeket a könnyebb megoldások irányába csábítják.
Sokan úgy gondolták, hogy a mesék filozófiája, mély humanizmusa csak olvasva érvényes, a színpadra állítás során óhatatlanul háttérbe kell, hogy szoruljon.
Kézdy György varázslatos elôadása rácáfol erre az elôítéletre. Az elôadásban bábjáték, felhúzós játékok, dramatizált több szereplôs jelenetek, Mozart gyerekkori témáira írt dalok illusztrálják a meséket, sok humorral, gazdag asszociációs mezôben, de soha nem szorul háttérbe az igazi tartalom, az az emberi helyzet, amiben egy idôsödô apa (nagyapa) mesél lányának (unokájának) – egy éppen kamaszodó gyereknek, akit Santana Lorena játszik – mindarról, amit az életben fontosnak gondol.
Elbeszélô mesejátékunk humorral, filozófiával, önironikusan és sok érzelemmel minden korosztályt megérint, elgondolkoztatva szórakoztat.

Bábszínházak

Külön kell szólnunk az országszerte alakult hivatásos bábszínházakról.
Megalakulásuk elôfeltétele volt a rendszerváltás, mikor már hivatalosan is megszûnt az Állami Bábszínház monopóliuma. Az új bábjátékos generáció mohó kedvvel vetette rá magát azokra a technikákra, témákra és stílusokra, melyeket addig éppen egyéni, kikristályosodott stílusával (a nagy korszak kimagasló egyéniségei a tervezô Koós Iván, és az igazgató dr. Szilágyi Dezsô volt), felnôtt elôadásaival, opera és balett-bábszínházi adaptációival anemzetközi porondon is méltán elismert Állami Bábszínház addig háttérbe szorított. Az új generáció – nagyobbrészt az ebben az intézményben nevelôdött fiatalok - önállóságra vágytak, új csoportokat alkottak. Megújulás – ez volt a jelszó. Vissza a gyökerekhez! – ez volt a másik.
Szimbolikus figurája volt ennek a mozgalomnak Kemény Henrik, aki családi tradícióként egyetlen képviselôje, élô örököse volt a magyar vásári bábjáték hagyományának. Szülei népligeti bábszínházát a mutatványos bódékkal együtt „polgári csökevényként” még az ötvenes években bontották le. Otthon ôrzött Vitéz László- és ördögfigurái, hagyományos bábjátékai újra közönség elé kerülve példát mutattak az újat keresô fiataloknak a bábosok szabadságára és önállóságára, s a vásári bábjáték örök frissességére. A pécsi Bóbita, a kecskeméti Ciróka, a debreceni Vojtina vagy a gyôri Vaskakas Bábszínház saját arcukat keresve mind az ôsi gyökerekbôl akartak megújulni, s ezt a népi hagyományt szerencsére mind másképpen, de egyaránt érvényesen formálták saját alakjukra az elmúlt évtizedben.
Az erdélyi Kovács Ildikó, a híres cseh professzor, Jan Dvorak, vagy a lengyel rendezô, Marek Waskievicz abban segítették az újat keresôket, hogy ki-ki elsajátíthassa nálunk is azt a technikát, azt a gondolkozást, amit addig nem volt alkalmuk kipróbálni. Kovács Géza, Sramó Gábor, Pályi János, Székely Andrea, Rumi László, Szívós Károly, Lénárt András, Kiszely Ágnes, Újvári Janka, Lengyel Pál azok a harmincas-negyvenes éveikben járó személyiségek, akik rendezôként, színházcsinálóként vagy elôadóként is eredetit alkottak, hozzájárultak a mûfaj megújításához.
Az új, városi, önkormányzati fenntartású bábszínházak is repertoárszínházként üzemelnek, évi 4-5 új bemutatóval több száz elôadással, és legnagyobbrészt gyerekközönségnek játszanak.
Elôadásaikban egyre gyakrabban jelenik meg láthatóan a mozgató személy is, s ilyenkor a színészi teljesítmény együtt méretik meg a bábszínészi képességekkel.
Ma már gyerekszínházról hazánkban ezek nélkül a bábelôadások nélkül nem lehet, de nem is volna szerencsés beszélni.
Feltétlen pozitív jelenségként kell értelmeznünk, hogy a gyerekek színházi anyanyelvüket ezekben a bábszínházakban tanulják országszerte.

Árnyak színháza

A sok kitûnô bábszínházi-gyerekszínházi produkció közül a Ciróka Bábszínház Színházi Kritikus díjas, és Üveghegy–díjas elôadását, az Árnyak színháza – Leporello elsô könyvét, Rumi László rendezését mutatom be részletesebben.
Elôször szerbes hangulatú, élô bevezetô zenét hallunk, majd két színésznô behoz egy hatalmas könyvet, ami a játék színpada is egyben. (Csak ritkán és csak okkal távolodnak el ettôl a szereplôk.) A nyíló könyv lapjaiból, mint gyerekkorunk térhatású mesekönyvei, úgy emelkednek ki a díszletek és bútorok, amelyekben Ofélia – Michael Ende meséjének hôse – a fôszereplô.
Az ô története elevenedik meg ebben a „mini mundus”-ban. Egy bezárt színházból költözik haza az idôs súgónô – tündérien törékeny marionett-figura -, akihez színházi árnyak csatlakoznak. Elôször otthon játszanak, majd egy amerikai turnén is bemutatják saját darabjukat, a Szent György és a Sárkányt. Hommage-ként emlékeztet ez a jelenet a darab rendezôjének, rumi Lászlónak és a Ciróka Bábszínház alapítóinak, Kovács Gézának és Pályi Jánosnak közös , hasonló címû gólyalábas vásári játékára, amivel az elmúlt években ôk is bejárták Európát.
Ebben az elôadásban a sárkányos mese is beköltözik a parányi bábszínpadra, aminek ezúttal úgy tûnik, korlátlanok a lehetôségei. Marionett, árnyjáték, síkbábok jelennek meg, varázsolnak el, egyszerre és egymás után, újabb és újabb jelenetek fellapozásával újabb és újabb díszletek között.
Végül a hómezôn utazó Ofélia szánkójára egy szárnyas, fekete alak, a halál kéredzkedik fel. Egy szárnyas alakot formázó kapun keresztül jut Ofélia a halál birodalmába, ahol már az ô meséjét játssza az árnyszínház, egy kislány történetét, aki színésznô szeretett volna lenni.
Szívbe markoló mese pontosan, ezernyi ötlettel ábrázolva. Kiemelném a két tervezôt, Mátravölgyi Ákos és Goschmitt Erik munkáját, akik megalkották a csodálatos könyv-bábszínházat.

IV.
Kaposvári biennálé – a gyermekszínház kreatív formái

2002 májusában a sok új törekvés bemutatására tíz év után újra gyerekszínházi seregszemlét rendeztünk Kaposváron, az I. Kaposvári Gyermek-és Ifjúsági színházi Biennálét, a Kaposvári Csiky Gergely Színház és az ASSITEJ Magyar Központ szervezésében.
A válogató Sándor L. István kritikus a színjátszás kreatív formáinak változatosságát, sokszínûségét állította fókuszba.
A nagyszínházi gyerekelôadások mellett – amelyek közül Litvai Nelli A lovaggá ütött vándor c. darabja Kelemen József rendezésében kapott Biennálé-díjat a zsûritôl – megjelentek azok az alternatív színházak és magánszínházak is, akik jelentôset alkottak ebben a mûfajban.
Bemutatkozott az Atlantisz Társulat, amely már számtalan fesztiválon sikerrel szerepelt sajátos
Grimm.mese – adaptációjával. Itt a Benedek Elek legszebb meséibôl összeállított játékot láthattuk. Ebben is megmutatkozott a rendezô, tervezô és színész Greifenstein János sajátos képi világa, kreativitása, színészvezetô tehetsége.
A díjazott Stúdió K Rózsa és Ibolya elôadása egy klasszikus Arany János verses mesébôl Balla Zsófia költônô által tovább írt változat volt.
A Stúdió K csoport a rendszerváltás elôtti évek kimagasló, útkeresô alternatív társulata volt. Pár éve az alapító rendezô Fodor Tamás magánszínházként újraalkotta a formációt.
Társulatvezetôként a színésznevelés fontos eszközének tekinti a gyerekelôadásokat, ezért különleges igényességgel évrôl évre bemutat egy gyerekprodukciót. Ezekben az elôadásokban kitüntetett szerephez jutnak a bábok, Németh Ilona munkái. Az általa sajátosan értelmezett bunraku-technikával elsôsorban a színészi eszközök kiterjesztését, fókuszálását gyakorolja a játék során. Kimagasló mûvészi munkáját dicséri a Biennálé-díj, az Üveghegy-díj, s a színházi kritikusok díja.

Táncszínházak, családi bábszínházak, Színmûvészeti Egyetem báb-osztálya, TIE

A biennálé egyik meglepetése a Dunaújvárosi Táncszínház népi elemeken nyugvó sajátos mozgásszínháza, a Vitéz Bátor volt Rácz Attila koreográfus rendezésében. A prózai elemeket is magába foglaló különleges táncjáték legutóbb egy török fesztiválon aratott sikert.
A Színmûvészeti Egyetem Meczner János vezette bábosztálya is bemutatkozott a biennálén. Egy különleges, együttes munkára épülô produkcióval, Pilinszky János Az aranymadár címû játékával arattak sikert a fiatalok.
Két nagytekintélyû drámapedagógiai csoport, a Kaposi László alapította Kerekasztal Társulás és a Káva Kulturális Mûhely is bemutatta intenzív és színházi értelemben is hatásos munkáit. Tanúi lehettünk itt is, hogyan dolgozzák fel a közönséggel a drámapedagógiai munka során az addig látottakat.
Tavaly, Budapesten a XII. Kolibri Fesztiválon Écsi Gyöngyi kapott Indali Díjat.
Személyében a szlovákiai magyar népi hagyományt ízes nyelven újra termetû mesélôt, a közönség interaktív közremûködését – bevonásukat a játékba - különleges egyszerûséggel, szórakoztatóan irányító, fantasztikus elôadómûvészt ünnepelhettünk.
Családi bábszínházak nélkül nem lenne teljes a körkép. Sajnos ezúttal csak megemlíteni tudom a Fabula, a Figurina, a Márkuszínház, Bartha Antal egyéni arculatú különleges elôadásait. Elemzésükre, remélem, sor kerül egy más alkalommal.
Gyerekelôadásokról szólva fontos kiemelni a nôi rendezôk elôretörését. Kovács Ildikó, Kôváry Katalin, Gabnai Katalin, Molnár Piroska, Pogány Judit, Balla Margit, Pelsôczy Réka, Kiszely Ágnes, Székely Andrea, Tisza Bea munkáikban a gyerekek, a gyermeki nézôpont mély megértésérôl tesznek tanúbizonyságot.

Tervek az ASSITEJ Magyar Központban és a Kolibri Színházban

Optimizmusra ad okot, hogy Szûcs Katalin kritikus válogatásával megkezdhettük a 2004. május 10-16 közé tervezett kaposvári biennálé elôkészítését. A rendezvényhez kapcsolódva – mintegy hetven kortárs magyar szerzôt invitálva - meghívásos ifjúsági és gyerekszínházi drámapályázatot is hirdettünk a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával.
A Kolibri Színház is továbblép. Idén a svéd Suzanne Osten – Per Lysander Médea gyermekei bemutatásával és az ausztrál Stefo Nantsou Kövek (Stones) mûsorra tûzésével folytatja azoknak a daraboknak a honosítását, amiben már a témaválasztás okán is megjelenik a gyerekek mai problémái iránti érzékenység, ugyanúgy, mint az ifjúságnak szóló walesi darabban, Sarah Moore Williams A mi fiunk c. mûvében, amely Horváth Péter fordításában és rendezésében a Kolibri Pincében játszunk. Továbbjátsszuk a Szöktetés a Szerájból címû Mozart-operát is Szívós Károly és Török Ágnes elôadásában. Bábszínházi elôadásunkban ez az opera igazi gyerekszínházi elôadás lett Budapesten. Részt veszünk egy olyan, öt ország (Norvégia, Dánia, Finnország, Franciaország és Magyarország) közötti európai program lebonyolításában, ahol célként a 0-4 éves korú gyerekek mûvészi megszólítását, a nekik szóló mûvek bemutatását tervezzük a következô három évben.
Végül kiemelném azokat a munkatársaimat, akik tervezôként (art director) – mint Orosz Klaudia, dramaturgként, mint Zalán Tibor, koreográfusként, mint Rotter Oszkár, drámapedagógusként, mint Végvári Viktória, ASSITEJ-titkárként, mint Vas Éva segítik a munkám. Abban, hogy az új gyerekszínházi kezdeményezésekrôl beszámolhatok Önöknek, kiemelkedô szerepük van.
Írásomban - még ebben a mûfajban sem - rajzolhattam teljes körképet. Kimaradtak olyan jellegzetes és fontos elôadások is, mint a több évtizede a Vígszínházban játszott családi rock-musical, Presser Gábor-Stefanovity Dusan-Horváth Péter Padlása, vagy a legújabb Nemzeti Színház-i látványosság, Weöres sándor Holdbéli csónakosa Valló Péter rendezésében. Elsôsorban azokból az elôadásokból válogattam, melyek az elmúlt években díjakat szereztek, és megelôlegezik a gyerekszínház megújulását Magyarországon.

Novák János
az ASSITEJ Magyar Központ elnöke
a Kolibri Színház igazgatója