egyszervolt.hu - a legnagyobb magyar gyerek oldal

logo egyszervolt.hu óvodás és iskolás gyerekeknek.

Mai mese:

2014. 07. 31.

A csudatáska II. (erdélyi magyar népmese)


Reggelre készen volt a királyi kívánság. Akkor a fiú belé a kocsiba, végig az aranyhídon, úgy, hogy csak porzott belé a nyolc táltos ló nyomán. A király elôtt haptákba vágta magát, s jelenti nagy kevélyen:
- Na, hát itt a vastengelyû színarany kocsi, akinek nemcsak a fája, de a legkisebb faszege is csupa vertarany, itt a híd gazdája is - mondja nagy dölyfösen magára mutatva -, hol az a kisasszony?
Nézi a király, hogy hiszen az egy derék dali fiú. S mert a leánynak is megtetszett a szép szál legényke már az elsô minutumtól fogvást, lakodalmat csaptak ahajt.
Hanem volt a királynak egy udvarmestere. A bezzeg, hogy nem nyugodott olyan hamar belé ebbe a dologba. Mert ô is szerette, de erôst a király leányát.
Azt mondja a királynak:
- Már felséges királyom, egy életem, egy halálom, ne haragudjék rám, ha kimondom, de ez a felséged veje igazában ördöngösségel van tele, s ha felséged azt parancsolná neki, hogy holnap reggelre récelábon forgó aranypalotát állítson a feleségének, azt is megtenné.
Azt mondja a király, hogy ô megpróbálja. S hát megvolt reggelre az is, akár hiszik, akár nem. Csakhogy az udvarmester megleste a fiút, hogy mit csinál, mit nem. De még azt is meg, hogy a csudatáskát hova tete osztán. Hát azt a tanácsot adta másnap a királynak, hogy a királyi vejét vigye el vadászni. S amikor elmentek, az udvarmester abból a szent helybôl visszaszökött a vadászatról. El bé a királyleányhoz, s azt mondja neki, hogy az ura küldte azért a táskáért, aki ott a pohárszéken van.
Jó, ha mondta, meg is kapta helybôl. Jön haza este a fiú a vadászatról. Keresi a táskát, s csak volt, de nincs többet táska. Mondja a királyleány, hogy ne legyen bolond, hiszen ô kérette el az udvarmesterrel.
Haj, hogy búsult az a hitvány fiú. Lefeküdtek. Hanem az a szegény legény még egy szemhunyítás nem sok, de annyit se tett egész hosszú éjjen... Reggelre virradva pedig se királyi ház, se királyi feleség, csak az a szalmás kunyhó, a vén anyjáé. Ô biza - gondolta magában -, addig megy, ha térdig vásik is a lába, amíg azt az udvarmestert feltalálja. Ment, mendegélt, hegyen fel, völgyön le, míg a hetedik hét végén egy kicsi házikóhoz ért. Bényit abba, s hát csak egy öregyasszonyt talált az egész élô háznál, semmi egyebet. Illedelmesen köszön, s el is mondja ízibe, hogy ô egy ilyen meg ilyen udvarmestert keres.
- Hát én édes fiam - mondja az öregasszony -, aligse tudom, hogy az a te udvarmestered merre leledzik, hanem ha majd hazajön a fiam, a Nap, az sok országot, világot béjár, háthogyha tudja.
Egyszer hát érkezik a Nap, annak is elmondja az ô búját, baját, nyomorúságát. Azt mondja rá a Nap:
- Oh! Te hitvány fiú, hát te nem tudod még, hogy én csak napkelettôl napnyugotig járom a világot, s ezen az úton nem láttam én semmi udvarmesterfélét.
Azt mondja akkor az öregasszony:
- Egyet se gyöntölôdj, édes gyermekem! Itt ez az egér, ereszd az útjára, s te csak menj után, elékeríti ez, tudom Istenem.
Na jó! Megindul az egér, utána a fiú. Értek akkor a hetedik hétnek éjszakáján egy kis házikóhoz, akibe éppen a holdvilág lakott. Nagy emberséggel engedelmet kér a késô háborgatásért, s elmondja, hogy ô ilyen udvarmestert keres.
- Nem láttam én, fiam - feleli a Hold -, hanem itt ez a macska, elvezet ez rá.
Csak annyi, hogy abból a tetthelybôl is továbbmennének, legelöl az egér, utána a macska, leghátul a fiú. Na jó, a hetedik napra kelve értek éppen a szélkirály házához. De ez is csak azt mondotta, hogy ô ugyan sok országot bejár, sok likba kotorász, de azért még egy kicsidujjamnyi udvarmestert sem látott az útján.
Hanem azért ô is adott a fiúnak egy kutyát, hogy az osztán felkeresi azt az udvarmestert, akárhol legyen a csillag alatt.
Csak annyi, hogy innen is mentek tovább, legelöl az egér, utána a macska, utána a kutya, leghátul a fiú. S elvederedtek egész az óperenciás sárga tengerig. Ott osztán elôvett a kutya egy szál szôrt a bundájából, reá azt a fiúra, s hát az abba a helybe kôvé merede.
A három állat akkor neki forgószélsebesen a tengernek, s egy szempillantás alatt már ott állottak az óperencia hetvenhetedik szigentén egy gyönyörûséges, récelábon forgó kristálypalotánál.
- Na - mondja a kutya -, itt lakik az udvarmester. Hanem a táskáját a láncánál fogva örökké a szájában tartja. Ti bélopóztok a szobájába, s amíg alszik, te egérke, rágni kezded a táska láncát. Erre ô megébred, utánad kap, hanem akkor ki is ejti a táskát a szájából. Csakhogy akkor te, macska koma, helybôl felkapd, s avval upré, széles a világ!
Hiszen ha így eszelte ki az a kutya, így is leve akkuráté. Na, akkor neki a táskával az óperenciának! Hozta elöl a kutya, nagy büszkén. Hanem annyi, hogy mégiscsak kutya a kutya. Csak nem állhatá meg, hogy a vízbe ne ugorjék. S ha oda, belé is suppantá a táskát az óperenciába. Aj, hogy búsultak, gyöntölôdtek azok a hitvány állatok, hogy mi lesz már most! De egyszer csak elékerül egy határdombnyi nagy hal. Kérdik tôle, hogy ugyan bizony nem látott-e nagy véletlenül egy ilyen, meg ilyen táskát az óperencia fenekén.
- Nem én - mondja a nagy hal -, hanem utánanézhetünk.
Elé akkor egy ezüst sípot, nagyot fuvint abba, s omlani kezdett rá a tengersok hal, mint egy nagy hadsereg. Igen mert a nagy hal történetesen éppen a halak királya volt.
- Nem láttatok-e egy ilyen, meg ilyen táskát az óperenciában?
- Hogy sántuljon meg, aki látott! - mondották a halak.
Már éppen tovább akartak nagy búsan menni a szegény oktalan állatok, mikor egy kicsi márnahal jött, húzva maga után a táskát. Akkor a halkirálynak megköszönték a nagy jóságát, a táskát vették magukhoz, s a fiúhoz futottak. A szál szôrt a kutya levette a fiúról. Az akkor talpra ugrott, a táskát magához vette. Az állatokat a gazdájukhoz hazaadta, meg is köszönte, s avval el haza, forgószélnél sebesebben a feleségéhez.
Aznaptól fogvást élt olyan boldog életet a feleségével, akinél különbet ne láss. S még tán ma is élnek, ha meg nem haltak.