Orbán, az ostoba IV. rész (népmese)

Még alig hajnalodott, mikor egy tanyára ért. A gazda éppen az udvaron mérgelődött. Meglátta a fütyörésző legényt, s utánakiáltott:

- Hová mész, te legény?

- Szolgálni - rikkantott Orbán.

- Nem állnál be hozzám kanásznak?

- Mit fizet?

- Egy hétre hat napot, a hetedik ráadás.

- Az bizony jó bér, beállok én!

- Hát akkor már kezdheted is a munkát. Már visítanak a süldők, azokat kell kihajtani.

- Aztán hová?

- A macskásszegbe.

- Hát az merre van?

- Arra - kanyarított kezével egyet a gazda.

- Na látja, ha megmutatja, tudom.

- Csak hogy megértette. Hát akkor dologra.

De bizony Orbán elébb letelepedett a szederfa alá, s falni kezdte a kiflit. Még akkor is evett, mikor egy óra múlva kijött a gazda.

- Hogy az a tüzes ménkű... - támadt az új kondásra. - Hát még mindig itt vagy? Mire egyet fordulok, kint legyenek a malacok!

,,Ennek már fele se tréfa!" - gondolta az ostoba. Ki is nyitotta az ólajtókat. Kitárta a kaput, felkapott egy dorongot, s zavarta kifelé a visító malacokat.

Menekültek azok, amerre láttak, nehogy elhányja a hátuk a bőrt.

A gazdának tetszett az igyekezet, még biztatta is a legényt:

- Gyorsan csak, fiam, ez derék dolog!

Mikor aztán egy süldő sem volt az udvaron, Orbán visszafeküdt a szederfa alá, hogy a nagy munkát kipihenje. Csak dél felé talált rá a gazda.

- Hát te itt lopod a napot? - kiabált.

- Miért ordít? Hiszen kihajtottam.

- Hát a malacokra ki vigyáz?

- Ki vigyázna? A nagyúristen! Nekem azt nem mondta.

Nosza, több se kellett a gazdának. Ha el nem ugrik a legény, megismerkedik az ostornyéllel. De hát elugrott, és meg sem állt, míg a mezőre nem ért. Akkor aztán legényesre fogta a lépést.

Amint így ballagdált nagy peckesen, látott ám egy leányt az útszéli kő mellett feküdni.

De a lány is megnézte őt. Nem állhatta, hogy meg nem szólítsa:

- Hová mész, te legény?

- Csak az orrom után. Nem látod?

- Milyen uras a járásod!

- Ugye? - húzta ki magát Orbán.

- Aztán hogy csinálod?

- Csak úgy, hogy egyik lábamat mindig a másik elé rakom.

- Hát az igazán nagyszerű! Nem is hittem volna. Te nagyon okos lehetsz - mondta a lány.

- Meghiszem azt! Hát te mit keresel itt?

- Ezt a kilométerkövet őrzöm.

- Igazán? Aztán mióta őrzöd?

- Hét éve.

- Nagyszerű! - lelkendezett a legény. - Aztán azóta nem veszett el?

- Nem bizony! - dicsekedett a lány.

- Igazán nagyon ügyes vagy. Ha nincs ellenedre, elvennélek feleségül.

- Az bizony jó lesz. Éppen egymáshoz illünk. A te okosságoddal meg az én ügyességemmel még sokra vihetjük.

Úgy is tettek.

Megtartották a lakodalmat. Azután boldogan heverésztek még sok-sok évig.

Itt a vége, fuss el véle!