Négy cigánylegény mesterségének haszna I. rész (cigány mese)

Volt egyszer, hol volt, volt egy szegény, öreg cigányember. Az erdőbe járt dolgozni szegény feje, hogy mindennapi betevő falatját megkeresse magánnak és családjának. Reggeltől estig hasogatta a fát, ölbe rakosgatta, cipekedett vele napestig. A vastagabb fákat kiválogatta, azokból teknőket meg vályúkat készített. Ez bizony túlságosan sok munka volt az öregnek, estére mindig úgy elfáradt, hogy alig bírt hazacammogni.
Volt az öreg cigánynak négy naplopó suhanc fia. Hiába kérte őket, segítsenek a munkájában, legalább a maguk kenyerét keressék meg - hiszen már mindegyik elmúlt tizenhét esztendős -, nem hajlottak az apai szóra.
Apjuk nem is bánta volna lustaságukat, ha nem lett volna rettenetes étvágyuk! Mindent felfaltak, ami csak megehető volt. Hiába dolgozott az öreg erejét megfeszítve: hosszú évek alatt annyit nem tudott összekuporgatni miattuk, hogy düledező viskóját megreparálhatta volna. De hiába könyörgött a felesége is a négy suhancnak, még a szelíd anyai szó sem fogott rajtuk!
Egyszer, amikor kettesben volt feleségével az öreg, így szólt az asszonyhoz:
- Hallod-e, öreg Mari, kedves feleségem! Tisztességben megöregedtünk mindketten, egész életünkben dolgoztunk, húztuk az igát, de egy megveszekedett krajcárt sem tudtunk félretenni! Az öregség napról napra jobban gyöngíti erőmet, és látom, rajtad is napról napra több a ránc; maholnap annyira elvénülünk, elgyengülünk, mint öreg fűzfa a patak partján, amely addig korhad, míg egyszer csak kidől. De ez még hagyján! A legjobban az fáj, hogy itt van ez a négy erős, lusta fiunk. Keservesen neveltük fel őket, mégsem segítenek meglett korukban a munkában. Mért dolgozom én? Csak azért, hogy a szájukra keressek? Hiába nógatom őket, az sem használ semmit. Ez még jobban elkeserít! Ezért azt gondoltam, hogy holnap, mikor kint leszek az erdőn, mondd azt nekik, hogy téged is, őket is elcsapom a háztól, ha nem tanulnak valami tisztességes mesterséget!
Másnap, alighogy az öreg munkába ment, az asszony így szólt a négy sihederhez:
-Ide figyeljetek, fiaim! Mondani akarok nektek valamit. Édesapátok panaszkodott, hogy egész nap csak lustálkodtok, nem dolgoztok semmit. Ha nem fogtok dolgozni, elcsap a háztól titeket is, engemet is örökre, mert öreg fejével nem bírja már a nehéz erdei munkát. Azért én is azt mondom, fiaim, nézzetek valami munka után, s eztán már ne ténferegjetek, ne szédelegjetek a ház körül, mint a fejbe kólintott kacsa, hanem lássatok valami mesterséghez!
A fiúk elgondolkoztak, és igazat adtak anyjuknak. A legidősebb azt mondta:
- Igazad van, kedves jó anyám! Erős legényekké neveltetek benünket, úgy dukál, hogy most már valami mesterség után nézzünk, s ne csak magunkat, hanem titeket is eltartsunk öreg napjaitokra.
Összedugta a négy suhanc a fejét, s hamarosan elhatározták, elmennek valahová valamilyen mesterséget tanulni. Mikor az öreg cigány este hazajött az erdőből, örömmel hallotta, mi a szándéka a fiainak. Magához hívatta s becsületességre, jóságra és tisztességre intette mindnégyüket.
Másnap aztán el is búcsúzott a négy fiú apjától, anyjától. Szépen feltarisznyázták őket; ők pedig fogadkoztak, hogy derék emberek lesznek, és hét év múlva biztosan hazatérnek.
Elindult a négy fiú botra akasztott batyuval kelet felé. Mentek, mendegéltek, utakon innen, utakon túl, patakon innen, patakon túl, de még hetedhét országon is túl, no meg az üveghegyen is túl, amíg egy nagy országos városhoz nem értek. Bocskoruk olyan nehéz volt már a portól, hogy mikor törölték az árok szélén, tele lett az árok porral. Az árokparton üldögéltek, pihentek egy szemmenésnyit, majd megindultak a városba befelé. A város közepén egy gyönyörűséges nagy sokemeletes házat láttak.
Megkérdeztek egy odavalósit: miféle ház az?
- Ez bizony a király háza - felelte az idegen s azzal tovább is ment. Hallván ezt, a legöregebb fiú így szólt testvéreihez:
- Várjatok itt rám, kedves testvéreim! Bemegyek a királyhoz, hátha kapok tőle valamilyen munkát.
(folytatjuk)<