Mátyás király meg a nád (népmese)

Egyszer azt mondja Mátyás király kinn a réten az uraknak:

- De jó volna, ha megázna az a nád egyszer !

Nevetik a többi nagyurak:

- Minek annak eső, felséges király, mikor úgy is vízben áll?

Nem szólt semmit a király, de annál többet gondolt. Meghívta az urakat ebédre magához. Igen nagy vendégséget csapott. Volt mindenféle ennivaló roskadásig, de ital az egy csepp se. Fejvesztés terhe mellett meghagyta a király, hogy egy korty italt se tegyenek az asztalra, hanem minden vendég lábához állítsanak egy-egy nagy sajtárt. Azt öntsék tele finom borokkal.

El is mennek az urak a királyhoz. Sokáig nem kezdték meg a vacsorát, hogy jól megéhezzenek.

Mikor nagysokára asztalhoz ülhettek, hát nekik esik a sok szolga. Elkapják valamennyinek a lábát, ráncigálják le róluk a lábbelit. Valamennyinek bele kellett rakni a lábát a sajtárba.

Esznek, eszegetnek. Egyszer csak elkezd ám sugdolózni egyik is, másik is:

- Te! Úgy fordul, hogy még vizet se kapunk inni!

Morog a másik is:

- Csak azt nem értem, mi a haragos istennyilának kell a lábunkat belelógatni ebbe a sok finom italba?

Volt, aki az asztal alá akart bújni, hogy majd beleiszik a sajtárba. Hanem Mátyás szemmel tartotta őket, és olyan mérgesen nézett rájuk, hogy egyik sem merte megreszkirozni.

Csak beszélt, beszélt hozzájuk.

Végül mégis megszólal az egyik:

- Engedelmet kérek, felséges uram, királyom! Már ne tegye velünk ezt a csúfságot! Valamennyien összeesünk a szomjúságtól.

- Na látjátok - mondja nekik Mátyás király -, így van a nád is. Hiába áll vízben a lába, mégis megkívánja a nedvességet. Sose felejtsék el, urak.