Az özvegyasszony lábosa II. rész (erdélyi magyar népmese)
Mindennap egy lakáj vitte bé neki az ebédet, vacsorát meg reggelit. Jól tápláltatták, királyi ebéddel. Szépült is a leány, épült is, gyönyörű volt. De sírni nagyon sokat sírt: már majdnem letelt a hónap, s egy cseppet se font.
Egyszer csak éppen fél tizenkettőkor, sem az ajtó nem nyílott, sem az ablak, látja, hogy előtte áll egy iciri-piciri emberke. S az ott elkezd ugrálni, mozogni, izegni fürgén.
- Jaj-ja-jaj - azt mondja -, tudom én, hogy mit parancsolt neked a király: azt parancsolta, harminc motolla fonalat fonjál le egy hónap alatt. És te nem tudod! De jöttem segíteni. Elviszem ezt a határ nagy kendert, megfonom olyan szépen, hogy a király maga se kaphat hibát benne. Aztán a kellő időn pontosan elhozom; mikorra számba kell vegye a király, itt lesz a fonal. Csak ki kell találjad a nevemet! Aztán megkapod a fonalat, átaladom neked. De tudd meg, ha a fonalat megfonjuk s a nevem ki nem találod, akkor az enyim leszel!
A leány ígérte, hogy legyen minden úgy. Hűjj, egykettőre eltűnt a sok kender, hogy hol, ő nem látta! Se ablak, se ajtó ki nem nyílott, de se kender nem volt sehol, és az iciri-piciri emberke se volt sehol.
No, a leány most már még jobban sírt. Megyen a lakáj bé, sír, még az ennivaló se kellett neki.
- Hát most mért sírsz? - kérdezi.
- Hogyne sírnék - és elmesélte a lakájnak, hogy mi történt vele. - Biza, kell hogy sírjak.
A lakáj megsajnálta. Mindennap csak ő egyedül ment hozzája, megszerette, sajnálta erősen. Egyszer ez a lakáj kiment az erdőbe ibolyát szedegetni. Hát amint szedegette, hallotta, hogy a fa tetején elkezd valaki énekelni, mind énekel, s azt mondja:
Fonjam, fonjam, mindahány,
Enyém lesz a szép leány!
Pokolba jön majd velem,
Seprűnyél az én nevem!
Megint ugrál egyik fárul a másikra, s megint csak mind énekli:
Fonjam, fonjam, mindahány,
Enyém lesz a szép leány!
Pokolba jön majd velem,
Seprűnyél az én nevem!
A lakáj megrémült. Ijedtében abbahagyta a virágszedést és hazaszaladt. Amikor aztán bevitte a lányhoz az ennivalót, elmondta, hogy mit hallot, hogy megrémült az erdőben, hogy ugrált ott egy iciri-piciri emberke egyik fáról a másikra, s mit énekelt.
- Híj - azt mondja a leány -, éppen ilyen vitte el a fonalat is! Na, jól van akkor, biztos, hogy ennek a neve a Seprűnyél!
Na, örvend a leány!
Éppen azon este telt le az idő, a hónapnak az utolsó napja. Meg is érkezik, éppen az estének az idején, megjön az iciri-piciri emberke. Hozza a teméntelen sok fonalat a hátán felbatyuzva.
- Na, szép leány, itt van a sok fonal ám! De a nevem tudod-e? Ha nem, akkor jössz velem!
Hej, a leány is elkezdi szaporán:
- Hogyne tudnám? Seprűnyél a te neved! Seprűnyél a te neved! Seprűnyél a te neved!
Hűj, megmérgelődik az apró ember, lecsapja a fonalat. Így volt a vásár: ha tudja a nevét, el nem viheti. Úgy elnyargalt a világba, hogy tán máig is fut, ha meg nem állott.
Na, akkor aztán lement a királyfiú az apjával, hogy lássák, mi van: megfonta-e a lány a harminc motolla fonalat? Meg biza: már karba dugott kézzel ült a leány.
- No, édes fiam - azt mondja a király -, ez ám aztán a dolgos leány! Ilyen nincs több. Aki dolgozni tud, az aztán mindenre való! Most már elveheted!
Na, felvitték; nemcsak a királyfiúnak tetszett, még a királynak magának is már nagyon tetszett. Nagy lakodalnat csaptak, hét országra szóló lakodalmat.
Egyszer megszólalt a szép leány: neki csak az a kívánsága, hívják meg az özvegy édesanyját is. Na persze hogy hatlovas hintóval mentek az anyja után! Megérkezett az is, haj, volt aztán ott nagy öröm! Heje-huja lakodalom! Még a sánták is járták, ahogy csak tudták.
Itt a vége!
motolla - a fonal föltekercselésére való, hatoldalú, forgatható keret