Az ördöginas II. rész (népmese)

Másnap már ahogy kiértek a földre, elkezdte hajtogatni:

- Üljünk az árnyékba, meleg van!

- Nem úgy van, az fiam, arassunk, mert kevesli az uraság nagyon a tegnapi munkát is.

- Ha kevesli, ha nem, melegben akkor sem jó aratni. Pihenjünk csak, az én gondom lesz ma is, hogyan csináljuk!

Nem lehetett kicsalni az árnyékból.

Délben hozták az ebédet megint, rájuk csudálkoztak az asszonyok:

- Maguk csak heverésznek?

Eljött az este, hozták a vacsorát, de még akkor sem fogtak bele az aratásba, pedig rettentő nagy táblát vállaltak fel az uraságtól, hát nagyon elcsodálkoztak mind az asszonyok, akik az ételt hordták. Bántotta a szegény embert is a dolog, terhére volt a sok kérdezősködés.

- Gyerünk, fiam, arassunk!

- Nem, gazdám, csak heverjen, az aratás az én dolgom, én egykettő végzek véle.

Aztán:

- Arass, köss, arass, köss! - Reggelre megvoltak az egésszel. Hozták az asszonyok a früstüköt, s akkor kezdtek csak hüledezni:

- Hű, mikor aratták le ezt a sokat?

- Éjjel - vetette oda nekik a béres, s mentek a fizetségért.

Zsarnok urat majd megütötte a guta.

- Jaj, mit csinálsz te, fiam? Mit csinálsz? Koldusbotra juttatsz! Mind elviszed a búzámat?

Az ördögfiú rá se hederített, Zsarnok úr végül odaszólt a szolgáknak:

- Hé, eresszétek rá a szilaj tinókat, hadd rugdossák le az asztagot a hátáról!

Kiengedték a szilaj tinókat, de vesztükre, mert az ördögfiú fél kézzel, farkuknál fogva felhányta mind az asztag tetejére.

Zsarnok úr már toporzélkolt dühében.

- Eresszétek rá a szilaj disznókat, hadd túrják le az asztagot a hátáról!

Kiengedték azokat is, de az ördögfiú mind felhányta az asztag tetejére.

- Eresszétek ki a szilaj csikókat, hadd rugdossák le az asztagot a hátáról!

Kiengedték, de azok is az asztagra kerültek.

Így ballagtak ketten hazafelé. A szegény ember elfáradt.

- Fiam, pihenjünk egy kicsit, megfájdult a derekam.

- Mi az a pihenés, gazdám?

- Nem tudod? Letesszük a hátunkról a búzát, leülünk melléje, pihenünk. Majd utána jobban bírjuk.

Letette az ördögfiú az asztagot a hátáról, s a fejét csóválta.

- Hej, gazdám, ha tudom, hogy mi a pihenés, a másik asztagot is elhozom.

- Ejnye, fiam, hát nem elég, amit hozol? A sok jószág, minden!

De Zsarnok úr sem nyugodott, már folyton azon törte a fejét, hogy bánjon ki a szegény emberrel. Annak meg volt két lova, mint a gereblye, olyanok voltak, míg az ördögfiú nem kezdte el gondozni őket. Attól fogva szépen kerekedtek, híztak, jó volt rájuk nézni. Addig-addig, hogy Zsarnok úr is megirigyelte a két szép lovat. Magához rendelte a szegény embert.

- Látom, büszke vagy a lovaidra. Ha olyan erős állatok, menj velük az erdőre, hordd össze a háromszázhatvanhat öl fámat, rakd boksába, reggelig égess belőlük faszenet, különben enyémek lesznek a lovaid!

Hazament a szegény ember, mondja a legénynek:

- Jaj, fiam, azt parancsolta a nagyságos úr, hogy a hárámszázhatvanhat öl fáját égessem meg holnap reggelig. Hogy tudnék én annyi fát megégetni?

- Ne törődjön vele, gazdám, majd én megégetem, ne féljen!

Kiment este az erdőre, s úgy megégette a tömérdek fát, csak a hamuja maradt.

(folytatjuk)