Aranyszőrű malacok I. rész (népmese)


Aranyszőrű malacok I. rész (népmese)Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egy város. Annak a városnak a legvégén volt egy kicsi, elárvult házikó. Szegény ember volt, aki benne lakott, és a szegénysége mellett az a gond is örökké emésztette, hogy ha az Isten már vagyont nem adott, mért nem áldotta meg legalább egy fiúgyermekkel.
Addig-addig kívánta ezt, míg egyszer betelt a kedve. Amikor egyszer az erdőből, a szénégetőből hazakerült, a feleségét egy jóforma fiúgyermekkel találta.
Helyét sem lelte örömében a szegény ember, hogy az Isten betöltötte ezt a kívánságát. Ahogy kiörvendezte magát, mindjárt találgatni kezdték, ki legyen a gyerek keresztapja. Aki egyiknek tetszett, az nem kellett a másiknak, és így semmiképpen sem tudtak megegyezni. A vége az lett, hogy a szegény ember megmérgelődött, s haragjában azt mondta, kimegy az utcára, s akivel legelőbb találkozik, akár emberrel, akár állattal, azt hívja meg keresztapának.
Csakhogy mihelyt az utcára kilépett, mindjárt bánta, hogy olyan meggondolatlanul tette azt a fogadást, mert legelőször egy nagy disznóval találkozott.
,,Mindegy - gondolta magában -, ha kimondtam, meg is tartom!" S azzal megszólította a disznót, hogy menjen el neki komának.
- Röf-röf, jó szívvel - felelte a disznó.
Másnap pontosan ott is volt. Ő vitte a hátán a fiút a paphoz, és ő tartotta a keresztvíz alá. Keresztelés után hazavitte, megköszönte a hozzá való bizodalmat, s azzal elment.
Hét esztendeig hírét sem hallotta azután a szegény ember. Aközben a fiú növögetett, s hovatovább mind ügyesebb gyerek lett belőle. Mikor éppen hétesztendős volt, bemegy egyszer valamiféle nagy disznó az udvarukba, s urána három aranyszőrű malac. Ott az orrával jót zördített az ablakon, s beszólt:
- Röf-röf, gyertek ki, koma!
Kimentek. A disznó odaadta az aranyszőrű malacokat keresztapai ajándékul, azzal hozzádörgölőzött a keresztfiához, és továbbment.
A fiúnak erősen tetszett az ajándék. Még éjjelre sem tudott megválni az ő szép malacaitól. Odakészített nekik fekvőhelyet a maga ágya alá. Nappal pedig kiment velük a mezőre, s ott az árokparton etetgette őket a jó fűben.
Egy alkalommal éppen arra talált sétálgatni a királykisasszonyka, ahol ő a malackáit legeltette. No, annak sem kellett egyéb csak hogy ezeket az aranyos kicsi teremtéseket meglássa! Megszerette őket úgy, hogy kész lett volna akármire, csak legalább egyet szerezhessen belőlük. Odament a fiúhoz, és elkezdett kunyerálni:
- Édes jó fiúcska, add nekem az egyik malackádat, mert akármit kívánsz mindent megadok érte.
- Nem lehet, ha az egész várost nekem adja is, mert a keresztapám hozta ajándékba.
A királykisasszonyka olyan szép volt, hogy azt még elgondolni sem könnyű. De beszélni is szépen tudott, oyan volt a szava, mint a csepegtetett színméz. És ezzel a mézes beszéddel addig istenkedett, kért, míg a fiú neki ígért egy malacot, ha engedi, hogy megcsókolja homlokát.
A királykisasszony akármit jobb szívvel adott volna, mint hogy ezt megengedje, de a fiúnak nem kellett egyéb. Odatartotta hát a homlokát a fiú elé, az félrehajtota róla a szép, puha, aranyszínű haját, s hát látja, hogy a haj alatt ott van a tündöklő nap képe. Éppen e mellett csókolta meg, aztán visszafordította rá a haját, és odaadta az egyik malacot.
Másnap újból arra járt a királyleány, s kért még egy malacot.
- Adok, ha megcsókolhatom a jobb válladat - felelte a fiú.
A királyleány egyet gondolt, félrehúzta válláról a ruháját. A fiú megcsókolta, s azalatt meglátta, hogy azon olyan jegy van, mint a szépen fénylő hold képe.
A királyleány a két malaccal sem elégedett meg, s harmadik nap megszerezte a harmadikat is. Azért a bal vállát csókolta meg a fiú, s rajta a hetevénycsillag jegyét vette észre.
Eddig eltitkolhatta apja előtt, hogy elajándékozott a malacokból, mert amíg volt vagy egy, az elröffentette magát a sötétben, nem látták, hogy hiányzik belőlük. De most, hogy egy sem volt, el kellett mondania, mit csinált a malacokkal. Meg is kapta a magáét érte: az apja előbb elverte, s azután elkergette a házától.
Erősen nem búsult ő ezen, ment egyenesen a királyi udvarba, s ott beállt a disznópásztorhoz szolgának.
No, ez annyiban maradt. De a királykisasszony, ahogy nőtt, hovatovább mind szebb lett. Szépségének a híre messze országokba is elterjedt. Aztán az lett belőle, hogy mindegyre érkezett egy-egy házasuló királyfi, herceg vagy gróf úrfi, hogy feleségül kérje. De a király mindenkinek azt felelte, hogy várjanak, mert az ő leánya férjhezmenetelének nem jött el még az ideje.
Telt-múlt az idő, s a királykisasszony meglett tizennyolc esztendős. Akkor a király kihirdette, hogy életében fele királysága s holta után az egész azé, aki kitalálja, miféle három jegy van az ő lánya testén. Másnak oda nem adja senkinek, mert boldogult feleségének - az isten nyugtassa! - halálos ágyán esküvel fogadta, hogy így tesz.
(folytatjuk)

Hull a szilva

Mesetár - a legújabb esti mesék