A bolhabűr cipő (széki népmese)


A bolhabűr cipő (széki népmese)Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy király. S ennek a királynak volt egy gyönyörűséges szép leánya.
Hát ez a leány kényelmeskedett egy reggel az ágyban, nem volt még felkelve, s egy bolha odaugrott a kezire. Hű, hamar ő is utánakap, s megcsapja a bolhát s megfogta.
- Na, ez aztán - azt mondja - egy fürge állat, még is meg tudtam fogni.
De gondolta magában: nem öli meg, hanem elhelyezi ő jó helyre ezt a kis állatot. Belé is tette a zsírosbádogba.
Hát az a bolha ott jól élt, jó konyhára került. Mind nőtt, nőtt, hát már vagy három hónap elteltivel akkorára nőtt a bolha, hogy mikor meglátta a kisasszony, akkorát kacagott, mert nem fért már a nagy zsírosbádogban: a zsírt már mind kiette, elemésztette.
Elmenyen hamar a tímárhoz s odahívja, hogy menjen el hozzá, mert valamit akarna mutatni is meg kérdezni is tőle. Menyen a tímár. Kifedi azt a nagy bádogot, s mutatja:
- Na kérem, tessék megnézni ezt az állatot.
- Mi az Isten csodája, sose láttam ilyet.
- Ez bizony egy kis bolha. S megnőtt, lássa, mekkorára.
- Hajjaj, az igaz.
- Na, én csak azért híttam ide: nem tudna ebbül a bőrbül, ha megnyúzzuk, csinálni nekem egy pár cipőt? Aztán, tudom istenem, senkinek sem lesz bolhabűr cipője, csak nekem.
- Dehogynem - azt mondja a tímár. - Nagyon szépen kikészítem, aztán egy suszter majd megcsinálja cipőnek.
- Jól van, kérem.
Hamar a bolhát agyoncsapja, lenyúzta a bőrit, s elvitte, kikészítette. Addig a királykisasszony megegyezett a suszterrel. Csináltak belőle neki egy gyönyörűséges szép cipőt. Ha-haj, aztán igazán szép cipő volt!
Ekkor aztán azt mondja az apja a királykisasszonynak:
- Már elég nagy vagy, édes leányom, férjhez kellene menjél. Kihirdetem az országunkban, hogy aki számít a kezedre, jöjjön, s kérjen meg.
- Hát édesapám, mást hirdessen, egész mást. Éppen aztat, aki kitalálja, hogy miféle bőrbül van a cipőm, én ahhoz menyek feleségül.
Na aztán uram isten, kerültek aztán kérők: jöttek-mentek hercegek, grófok, királyok, még válogatott cigánylegények is, de biza senki ki nem találta. Volt közüllek egy szép, gyönyörű grófi fiú. Az annyi mindent találgatott, az annyi mindent beszélt összevissza, de nem találta ki. De a királykisasszony meg is szerette ezt: olyan sokáig beszéltek együtt, biztatta a királyleány: de még csak próbálja, de még csak találja. Már mindenki el volt menve, már a kaput is bezárták, már azt hitték, hogy idegen több már nincs benn a palotában.
Hát a kisasszony mind tartotta vissza beszéddel, hogy csak találja, és még csak gondolkozzék, meg így, meg úgy. Hát a kapu bézáródott, kiment volna a grófi fiú, de már bé volt zárva a kapu. Gondolkozott, hogy már ott aluszik: elbújik, elrejti magát valahova. Holnap aztán megint találgatják a cipőt, s ő is béáll a sorba.
Hát, gondolta magában, nem is az lesz a jó. Belopózik a kisasszony szobájába. Sikerült is belopózni, elbújt hamar egy szekrénybe. Na már a királykisasszony nem is sejtette világért sem. Lefeküdt, s mikor vetette le a cipőjit, akkor aztán mondja a szobaleányának:
- Na ez aztán egy cipő! Ezt ugyan senki ki nem találja, hogy bolhabőrbül van. Jöhetnek számtalanszor, jöhetnek a világ minden tájáról, senki ki nem találja, hogy ez bolhabőrbül van.
Elaluszik a királykisasszony, aztán szépen csak sikerült valahogy, kilopódzott a grófi fiú a szekrényből. Aztán másnap reggel jöttek már, sorakoztak a többik, minden hercegek, minden királyfiak, hogy találják ki a cipőt. Ő is ügyesen béállott a sorba. Mikor reákerült a sor, elkezdi hangosan mondani:
- Én bizony tudom, hogy miből van a királykisasszony cipője. Az bizony nem másbul, tisztán bolhabőrbül!
Akkor aztán még tapsot vert reá a királykisasszony:
- Az, az, az, igaz!
Mert hát tetszett neki is a grófi fiú.
Aztán akkor már papot híttak, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Éltek nagy boldogan, még most is élnek, ha meg nem hóttak.

vissza az oldal elejére