A béka-királylány III. rész (magyar népmese)


A béka-királylány III. rész (magyar népmese)Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert - halljatok csudát! - ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, hol akkor éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.
- No, édes lovam - mondta nagy búsan -, összekerültünk megint, most mehetünk ismét világgá. Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön átal, ha valahol szolgálatot találna. Addig ment, mendegélt, míg rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s köszön a molnárnak, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:
- Adjon isten jó napot, molnár gazda!
- Adj' isten, öcsém! Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
- Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.
- No bizony, ha igen, állj be hozzám molnárlegénynek. Nekem sem gyermekem, sem senkim a világon: ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat. Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy miféle malomba került, mert őrlenivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz őrlenivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet. Meg is kérdezte egyszer az öregtől:
- Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrlenivaló, s ki viszi el innét, hogy én azt sohasem látom?
- Hej, öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el, amikor te alszol.
- Hát aztán hová viszi?
- Hm, öcsém, a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy kőszikla, annak a tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú özvegységben. Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le este, s éjfélkor, ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt majd kitörte a "rossz".
- Ne félj - szólt a királyfi -, nem vagyok kísértet. A malomból jöttem, hogy itt keressek szolgálatot.
- Jól van - mondta a sütőmester -, éppen szükség van sütőinasra, felfogadlak annak. Hát bezzeg a királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek vele, de sütött aztán fehér cipót is, szép piros ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide. Hetek múltak, hónapok múltak, s ím, egyszer, amint kitekint a sütő ablakán, látja, hogy éppen az ablak előtt sétál el egy szépséges szép asszony, éppen az ő felesége! Hej, istenem, nem találta a helyit. Mit csináljon, hogy kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony azt gondolta, hogy a gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja erről a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: belekeverte a gyűrűt a tésztába, és sütött ebből olyan ropogós piros cipót, hogy még a sütőmesternek is tátva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul belőle egy gyűrű! Fölkapja az inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi, nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol kipirosodik. Hívatja a sütőmestert:
- Ki sütötte ezt a cipót? Mondja a sütőmester:
- A sütőinas, felséges királyné.
- Küldje ide mindjárt. Küldik a sütőinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné: lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat csaptak, de olyant, hogy hét országra ment a híre. Én is ott voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam a bort. Hazafelé adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka, kender a farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott a lovam egy békasóba, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett a kóró, elolvadt a viasz, leesett a tök, s hupp! - lepottyantam én is a földre, hogy nagyot nyekkentem belé. Itt a vége, fuss el véle.

Vörös István: A labda

Mesetár - a legújabb esti mesék