A becsületes kertészlányka II. rész (magyar népmese)


A becsületes kertészlányka II. rész (magyar népmese)Mikor már nagyon messze jártak, betértek egy faluba. Parasztemberek laktak benne. Olyan szegények, mint ők. Szívesen fogadták a kertészt és a leányát. Egyikük mindjárt be is hívta, étellel-itallal kínálta elfáradt vedégeit.
- Kik vagytok, és miért vándoroltok? - kérdezte a parasztember később.
A szegény ketész töviről hegyire elmondott mindent. Az egész falu szörnyülködött ekkora gonoszságon. Senki sem hitte el, hogy a lány lopott volna, hiszen lerítt róla a jóság és a becsületesség.
A parasztok hamar megszerették s maguk között tartották őket, adtak nekik földet, ahol kedvük szerint dolgozhattak, a kertész meg virágokat termelhetett.
Most már boldog lehetett volna a szegény kertész, de a szégyent és megbántást nem tudta elfeledni. Addig ette-rágta a bánat, míg egy napon elfogyott az életereje.
- Kislányom, maradj jó és becsületes! - ez volt az utolsó szava.
Amália ott maradt a faluban. Kertészkedett tovább a parasztoktól kapott földön. Egyszer hatalmas vihar vonult át az országon. Sírtak, jajagattak a fák az erdőben. Többnek letört az ága, koronája. Vihar után a király erdőse kezdte összeszedni a sok letört ágat. Az egyiken egy szarkafészket talált. A fészekben a tarka tojások között egy gyűrű fénylett. Valódi gyémántgyűrű volt az! Az erdős mindjárt gondolta, ezt lehet a királylány elveszett gyűrűje.
Vitte is azonnal a király kastélyába.
- Felséges királykisasszony! Itt van a gyűrűje. Egy szarkafészekben találtam a vihar után az erdőn - mondta és átadta a gyűrűt.
A királylány mindjárt megismerte elveszett gyűrűjét.
Amikor az erdős megjelent, a gonosz szobalány is éppen a királykisasszony szobájában volt. El is akart gyorsan iszkolni, amikor meghallotta, hogy a gyűrűről van szó, de nem sikerült neki. A királylány szigorúan rászólt:
- Miért állítottad, hogy a kertész lánya lopta el a gyűrűmet, mikor nem ő tette?
A szobalány még csak egy szót sem szólhatott, mert az erdős kért engedelmet a beszédre, s elmondta mindennek az okát. Hiszen tudott ő mindent. Elpanaszolta neki bánatát a szegény kertész, amikor találkozott velük az erdőben.
A királylány nagyon megharagudott a gonosz szobalányra. Tömlöcbe vetette, és kiadta a parancsot katonáinak, hogy hozzák kastélyába a kertészt és a lányát.
A katonák elindultak a szegény kertész és Amália keresésére, de hiába kutattak át minden falut, nem találtak nyomukra. Kérdezték a parasztokat: mind azt mondták, semmiféle kertészt és lányt nem ismernek. Pedig ismerték mind, de attól féltek, hogy a katonák bántani akarják szegény Amáliát. Szerették valamennyien, ezért féltették és vigyáztak rá.
A katonáknak szigorú parancsuk volt, nem mertek eredmény nélkül hazatérni. Keresték tovább a kertészt és a lányát.
Egyszer az egyik katona véletlenül összetalálkozott Amáliával. Mindjárt felismerte. Hintóba ültette, és már vitte is a király kastélyába.
- Amália, igazságtalan voltam hozzád! - mondta a királylány. - Most már tudom, hogy nem te loptad el a gyémántgyűrűmet. A gonosz szobalány haragudott rád, azért hazudta nekem, hogy te voltál a tolvaj. Itt van a gyűrű, legyen a tiéd! De hol van az apád? Miért nem jött veled? Ezentúl együtt laktok itt a kastélyomban.
- Nekem nem kell az a gyűrű, amelyik miatt annyit szenvedtünk. Édesapámat is miatta veszítettem el: belehalt szégyenébe. A kastélyban sem maradok, hanem visszamegyek a szegény parasztok közé. Közöttük érdemes jónak és becsületesnek lenni. Olyannak, amilyennek szegény édesapám tanított egész életében! - Ennyit mondott csak Amália, s már ment is vissza a faluba a parasztokhoz.
Még máig is él jóságban és becsületben, ha meg nem halt.

Este van már

Mesetár - a legújabb esti mesék