Este hatkor dőlt be az ajtón egy kisebb bőrönddel. Remek, így együtt tudunk vacsorázni. A gyerekek úgy várták haza, mintha öt évre ment volna el. Kipirult arccal vezetett első útja az ágyhoz.
- De jó színed van, jó volt, mi? - próbálkoztam.
- Teljes lefáradás, tán még meg is betegítettek, a medencébe is be kellett menni, meg tudod, hogy nem bírom a szaunát, biztos attól piros az arcom.
Vacsoráig félhullaként feküdt az ágyon, majd a gyerekek rátértek a lényegre:
 |
- Ekkor Apa elővett öt darab barlangjáró fejlámpást kékUV fénnyel, villógós üzemmóddal. Teljes eufória.
Ülünk a vacsoraasztalnál, mindannyiunk fején egy lámpás. Lekapcsoljuk a villanyt, jó kis hangulatvilágítás, óriási poén.
Mindehhez azonban fáradtan ültünk, spontaneitásból csak ennyire futotta, mígnem a Kicsi öt évesen teljes energia bedobással közli, hogy most játszunk olyat, hogy mindenki elmondja, mi jó és milyen kevésbé jó dolog történt ma vele. Hja, ezt én szoktam kezdeményezni, amikor kipihenten, jó hangulatú étkezésbe kezdünk.
Férjem kezdi a beszámolót, a lámpásokat az éjszakai akadálytúrájukra osztogatták, mert kisebb csapatokban, az erdőben adóvevővel kellett átjutni egy erdős árkon, egy bizonyos túraútvonalon. Az egyik csapat elkeveredett, ők viszont nagyon résen voltak, a Férjem csapata nyert, mert ő vágtatott elöl, utána pedig több tíz méteres lemaradásokkal magas sarkú cipős 80 és 100 kiló közötti női beosztottai lihegtek, köztük az, aki a legutóbbi kiránduláson a tapolcai tavas barlangban véletlenül belefordult a csónakból a vízbe, mindezt úszástudás nélkül. A cég új száraz ruhák vásárlását ajánlotta fel neki, így végül a nagy ijedtség után boldogan értesítette férjét telefonon, hogy mennek a helyi plázába ruházkodni.
A Kicsi elmesélte, hogy logodépiából „gyufáznunk” kell, ami azt jelenti, hogy meggyújtunk mécseseket és ő különböző hangadásokkal elfújja a lángot. Micsoda tipp üres óráinkra!
A Lányom és a Nagy is beszámol egy-egy iskolai eseményről, melyből kiderül, hogy az iskola utáni megállapítás, melyet a klasszikus kérdésre kaphatunk: Mi volt ma az iskolában? Semmi - szóval , hogy ez mégsem igaz, mégiscsak történik ott is valami.
Menthetetlenül rám kerül a sor, és mint mindig megint kiderül, hogy valami hihetetlenül új dolog történt velem, ez kezdődött azzal régen, hogy anya énekel, aztán gitározik, aztán ír, most meg… jaj mekkorát nevettek, mikor kiböktem, hogy véletlen szerencse folytán kiállítást csinálhatok a selyemképeimből. Reakció: ”Toljátok közelebb a művésznőnek a kenyereskosarat!” És röhögnek és egyszerűen nem vesznek elég komolyan…
A vacsora vége felé a Kicsi megtalálja a lámpán a villogó üzemmódot, jó hogy nem előbb, gyorsan asztalt is bontunk. Egy különleges és jó hangulatú este kerekedett végül, de még mielőtt megirigyelnék, hogy nálunk így telnek az esték, elárulom, hogy ez a lámpásdi csak egyszer poén.
Másnap a Kicsi követelte, hogy megint tegyük a fejünkre világítást, és kapcsoljuk le a villanyt, a Nagy közölte, hogy ő úgy nem tud enni (tegnap még tudott, sőt élvezte), a Lányom pedig engem nyúzott, hogy miért hangoskodnak a fiúk. A Kicsi egy idő után visított, mint egy malac. Villogóra állította a lámpát, és nem fogta fel, hogy attól, hogy tegnap a fejünkre húztuk, ma nem áll szándékunkba. A Nagy ronda kamaszként megfogta a tányérját és tüntetően a nappali asztalra vitte, hogy ő így nem eszik velünk. A Lányom pedig nyekergett, hogy ő rendes családi vacsorát akar, normális emberekkel. Mi a férjemmel teljesen elhűltünk a jelenetsortól, és a különböző bevillanó hang- és fény hatásoktól.
Be kellett látnunk, hogy az előző napi jó hangulatú este után egy dilinyós és rövidre zárt vacsora vár ránk.