7:30: a Nagyok útnak indítása az iskolába (Lányomat a Férjem viszi, a Nagy egyedül buszozik egyet, merthogy személyiségüknek megfelelően választottunk nekik tanító nénit, ez két különböző, szerencsére közeli iskolát jelent).
8:30: a Kicsit beadom az óvodába.
12:00: végzek munkámmal a művelődési házban, mely egyben a hobbim is, de azért nem egy sétagalopp, ha csak azt vesszük, hogy kb. százhúsz gyereket zsipp-zsuppolok egy takaróban hetente.
12:30: ebéd egy Barátnővel. Feltesszük az aktuális gondlemezt, megállapítjuk, hogy sokat foglalkozunk a gyermekeinkkel, de még többet igénylik, jajjaj. Fél órán belül a bőrömön is érzem, amiről ekkor még csak vidáman filozofálunk.
13:45: hazaérek és kinyújtózom, de már csenget is a Nagy. Fél órát tudunk csak együtt lenni, koncentrálok az igényeire, mely egy sonkás zsömle készítésében ölt testet és vizes palack töltéssel, amit az edzésre visz. Belekap a házi feladatába, aztán mindent otthagy egy kupacban, mert indulnia kell.
14:15-kor kilép az ajtón, negyedórán belül, 14:30-kor belép a Lányom.
Érdeklődés az iskola után és persze újra testet ölt egy szendvics. Matricás albumának közös megcsodálása után elvonul a szobájába leckét írni, de közben meggondolja magát és játszani kezd. Facsipeszeket fest különböző színűre, egy távlati terv megvalósításához, mely babaruha szárítókötél tervezését jelenti. Ehhez nem kellek.
 |
15:45-kor golyozó szemmel megyek a Kicsiért az oviba, még szerencse, hogy a szomszédos házban van. Hazaérkezésünkkor máris lego fociznom kell vele, amíg a Lányom követeli, hogy lyukasszak és fújjak ki pár tojást, mert írókázni szeretne (sokféle technikába beavattam, amikor még ráértem, nem tudom miért csodálkozom most, hogy viaszozni óhajt). Ma hirdették ki, hogy húsvétra díszkészítő verseny lesz az iskolában. Ezért két hónappal előtte, ma, gombostűt keresünk, majd szédülésig fújkodok, miközben elmesél pár nehezen követhető több szálon futó iskolai történetet. Aztán hol a Lányomnak a kialudt mécsest gyújtom újra, mert idén fél meggyújtani, hol egy félcentis focigolyót próbálok kivédeni az emeleten. Lányom alkot, én focizom.
18-órakor csörren a telefon. A Nagy hív, hogy ugorjak le érte a metrómegállóba, hogy a lépcsősorokon már ne kelljen felsétálnia a negyvenperces útja végén. Pingpongozni kérem szépen nem lehet itt Budán (a közelünkben csak lányokat oktatnak!), ezért kell messze, Pestre átjárnia.
18:30-tól a konyhaasztalon leckét ír a Nagy, de közben ki és beszólogat a többieknek.
19:00 megérkezik a Férjem, együtt a család, a gyerekek újra élvezik egymás társaságát. Indításként fáradtságból adódó körverekedés, ha jól láttam egy kis százforintos automatás labda miatt háromból kettő sír. A nyugodt vacsorakészítést is veszni látom, amikor hirtelen elül a vihar és jó hangulatban mégiscsak megvacsorázunk.
20:00 fürdés két körben, nemek szerint. Utána Lányom a párnáján leckét ír, hoppá, erről meg is feledkezett a sok tennivalója közt. Csörög a telefon, leszaladok a lépcsőn, a Lányom barátnője hívja, mert a kistestvére most tanul beszélni és bele szeretné mondani a telefonba, hogy „Szia!”
 |
 |
| a Kicsi | a Nagy |
20:30 újabb fordulat: a Nagy kihalászik a táskájából egy múlt héten leadni vélt házi dolgozatot a hörcsögeinkről. Kiderült, hogy kaptak még rá egy hetet, ami elég lett volna arra, hogy újraírja, mert úgy ragasztott rá képet, hogy összetapadt a két oldal, ezért olvashatatlan. Holnap van a határidő. Amíg újrakörmöli, kartonra ragasztom a régi papírról leválasztott és restaurálandó illusztrációt.
21:00 Úgy tűnik, mindenki ágyban van. Olvasni próbálok egy meseregényből, de kiesett belőle a könyvjelző. Hosszasan keresem vajon, hol tartottunk benne. Úgy tűnik félálomban olvastam előző este, mert a gyerekek nélkül nem tudnám, hol fejeztük be.
A két fiú ezután már csak vizet kér, Lányom jelenlétet, mert vers következik. Nem én mondom, ő mondja fel, mert holnapra kell.
Tehát 21:15-kor meghallgatom Arany János Mátyás anyja című vers 16 versszakát, ami szép majd pedig a szózat alatt azon merengek, hogy már habfürdőben kéne ülnöm egy buta női lappal a kezemben, lapozgatva a „Szánjunk magunkra időt” és a „Testi-lelki harmónia rovatok közt.
21:40-kor a vacsora asztal leszedéséhez félúton újra belebotlok a Férjembe. Bevillan, hogy nemcsak a gyerekeinkre igaz, hogy sokat foglalkozunk velük, de biztos nem eleget. Persze ne legyünk maximalisták, amúgy is a jó dolgokból sosem elég!
Függöny le! Köszönöm a figyelmet!
Így telnek a hétköznapok, úgy érzem magam, mint egy forgószínpadon, pedig nyilván egy helyben toporgunk.