A bepakolás sokkal könnyebben ment, mint amekkora sóhajjal belekezdtem. Húztam az időt a táskák előszedéséig. Kókuszgolyót gyurmáztunk, túrós pogácsát sütöttünk, aztán már nem lehetett tovább húzni, kezdődött az utálatos rész: a bepakolás. Aláfestés most is volt persze, mert a Lányom nehezményezte, hogy miért nem azon a szálláson leszünk, ahol a másik két baráti család, így csak a sípályán találkozhatnak. Gondolhatják, hogy nem vigasztalta az érvelés miszerint sokan síelni se tudnak menni, és mellesleg ez az olcsóbb szállás is drága. Mert mi volt erre a dacos válasz? Akkor inkább ne is menjünk! És mi volt a következménye a fölösleges tipródásnak? Hogy Anya a bepakolás mellett még egy Gordonos hangvételű vigaszlevelet is írt egy ív matricával kiegészítve és a párna alá dugva, hogy az indulás előtti lefekvés már nyugis legyen.
 |
Kettőkor szobafoglalás, majd álltunk a sípálya parkolójában és kipakoltuk a sífelszereléseket. A sícipőm helyett, tévedésből egy kinőtt gyermekbakancs mosolyintott a csomagtartóból, és a nagyok tavalyi lécei ( a Kicsinek szereztünk idénre nagyobbat), amiről szentül hittem, hogy még jó lesz, az állukig sem ért. Hm, hiába a kis termet, galádul nőnek. Máris mehettünk a kölcsönzőbe, miközben már mindhárman azt fújták, hogy mikor síelünk már?!. Teljes leizzadás mire mindenkinek mindene volt és közben egy kedves osztrák bácsi érdeklődött, hogy milyen nyelven beszélünk, mert olyan érdekes. Mondtam, hogy magyar, de a hangzottakból ne vonjon le messzemenő következtetést, mert épp forró a hangulat. Kedvesen szabadkozott, hogy nem azért kérdi, én meg nyugtattam, hogy nem azért mondtam…
A sípályán mindenki minden baját elfeledte, csak az első öt percben rökönyödtem meg, mert azt láttam, hogy a Kicsi, aki tavaly már tudott síelni az első öt méteren esik és kel. Szerencsére ez csak kezdeti és átmeneti üzemzavar volt.
 |
Másnapra megjavult a térdem, ezt máig sem értem, nem fájt és fáslival onnantól újra síelhettem. Volt, hogy három lécen egyszerre, mert előttem valaki bucskázott és lerepültek a lécei, én meg rácsúsztam az egyikre. A hét vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy már a Kicsi is sokkal gyorsabban megy, mint én. Pedig akkor már nem volt bennem félsz. Technikai dologra gondoltam és bevillant, hogy a bot a hibás. Egyszerűség kedvéért eddig bot nélkül síeltünk, de a gyerekeknek idén már botot adtunk, és így magunknak is. Ebből számomra az következett, hogy száguldás közben a bottal önkéntelenül fékeztem, húztam a hóban, nem tudni miért. Bizonytalanabb lettem, na!
 |
A szállás szép, és hangulatos volt, igaz a házinéni egyszer szólt, hogy halkabban legyünk. Nem kötöttem az orrára, hogy miatta van minden este párnacsata, mert habos torta és szív alakokat készít a párnákból és pehelypaplanokból, amiből egyenesen következik, hogy beleugranak egymáséba, majd visítva a másikéba bosszúból, vagy poénból, az mindegy, így is úgy is hangos a dolog.
Voltunk látogatóban a barátoknál is valamelyik este, hogy ne csak a sípályán szembesüljünk azzal, hogy két gyermekkel mindig könnyebb (na jó lehet, hogy a három meg csak jó ürügy a lefáradáshoz). Jót játszottunk, ott volt dühöngő játszószoba, csocsó, meg minden. Rögtön összezsugorodott a saját szállásunk a gyermekeink szemében. Este a világító hóban, felettünk a göncöl szekérrel baktattunk vissza. Hosszú idő után épp újra a Lányomon volt a sor figyelemfelhívásban: azzal indított, hogy milyen béna a szállásunk és oda lyukadt ki, hogy milyen borzasztó, hogy fiú testvérei vannak, ja és még könnyet is eresztett. A hamis állítások sorának nehezen de hirtelen lett vége.
Olyan szép volt az égbolt, hogy teljes nyugalommal vettem az adást és úgy válaszolgattam, mint egy pszichológus, aki épp egy VIP beteget fogad. Meg is lett az eredménye: a házba visszatérve egy kuncogó, felszabadult és végtelenül kedves leánykát fektettem le, arcára írva: Meghallgatattam!.
 |
Ezzel zártuk a hetet, mely hivatalosan fogalmazva az aktív pihenés jegyében telt. Ha azt jelenti a pihenés, hogy újult erővel vágunk bele a szürke hétköznapokba, akkor fogjuk rá, hogy ez talált, süllyedt.