Szöveg
László Gyula: Botond — mese
1.
---
2.
Botondról, Árpád és Zsolt fejedelem nagyerejű, tömzsi vezéréről szerte e hazában csodás történetek keringtek. Kettőt meg is őriztek ezekből krónikáink, mégpedig azt, hogy miként vágta be bárdjával az Aranykaput, meg azt, hogy hogyan győzte le a bizánci óriást. Később több írónk, költőnk újra, s újra megírta ezt a kalandos történetet, némelyikük úgy formálta át, mintha Botond buzogánnyal törte volna be a kaput. Mi az eredeti krónikához ragaszkodunk, amikor elmondjuk Botond bárdjának és győzelmének történetét.
3.
Akkortájt, jó ezer esztendővel ezelőtt a fiatalság szívesen szállt hadba Botond vezérrel. Szerették, mert ha kellett, komoly volt s bölcs ítéletű, de legtöbbször vidáman kötekedett, versengett legényeivel.
4.
Jó barátai voltak Lehel és Bulcsú. Egyik este is tanácsot ültek, mert valamilyen okból – ki tudná ezt ezer esztendő távolából – meggyűlt a bajuk Bizánccal. Kevés volt a szó, kemény az akarat: indulni!
5.
Reggel Botond jelt adott aranyveretes bárdjával s a magyar sereg fölszedte a sátorfáját és útnak eredt a bizánci császár mesés gazdagságú városa ellen. Szívük szerint való volt egy kis kaland meg világjárás.
6.
Mint a villám száguldottak végig a Balkán hegyei között s egy hajnalban ott termettek a hármas falgyűrűvel védett császárváros előtt. A bizánci nép a falakra gyűlt s úgy bámulta a vele farkasszemet néző lovassereget.
7.
Nagy lett a riadalom az udvarnál. Féltek a magyarok gyújtónyilaitól, rettegtek a kiéheztetéstől és az ostromtól. A császár bíborpalotájában sápadtan, tanácstalanul roskadt magába.
8.
A bizánciak mindig nagy mesterei voltak a cselvetésnek, a nyílt harc elkerülésének; most is összesúgott az udvar: jó lenne, ha csata helyett párviadal döntene. Iziben küldöttek a szálfa-nagyságúra nőtt óriásért
9.
Az óriás párviadalra hívta a magyarokat. – Mindjárt kettő jöjjön, mert egy még a fél fogamra is kevés!- Így hencegett ott a fényes aranykapu előtt s várta, lesz-e valakinek bátorsága kiállni ellene.
10.
Csak úgy zengett a nagy tér az óriás nevetésétől, amikor odaállt elébe a tömzsi Botond, komolyan, de megingathatatlanul, mint a szikla. - Ez a kicsi magyar énellenem?- kacagott az óriás, ahogy a torkán kifért.
11.
De egyszeriben elment a jókedve, amikor látta, hogy Botond hirtelen az aranykapuhoz ugrik s bárdjának egyetlen csapásával akkora rést hasít rajta, hogy egy gyermek átbújhatott volna azon.
12.
Az óriás csak hüledezett, jól tudta ez a beste lélek, hogy a kapu bevágása annyit jelent a magyaroknál: kezdődik az élet-halál küzdelem. Nem volt itt már kibújó, vállalni kellett a viadalt.
13.
Beleremegett ebbe a hadüzenetbe az udvar is! A császár kíséretével együtt pompázva vonult ki a falakra, hogy kedvelt óriásának diadalában gyönyörködjön, most pedig dermedten meredt az aranykapu hatalmas résére. Rossz előjel!
14.
A zömök magyar egy-kettőre nekivetkőzött, aztán hirtelen nekiugrott az óriásnak, s úgy kapta derékon az izomtornyot, hogy az a meglepetéstől térdre esett.
15.
Botond fölemelte az óriást, istenesen megforgatta, úgy, hogy még a csontjai is ropogtak. Hiába kapálózott mint a szélmalom, a kicsi magyar szorítása nem engedett.
16.
A magyar sereg nem avatkozott bele a harcba, moccanatlan állott, de azt már senki sem tiltotta, hogy ne kacagjanak nagyokat a vitézek az elébb még olyan fennhéjázó görög nyögdösésén.
17.
Végül Botond irgalmatlanul a földhöz teremtette ellenfelét s a tehetetlenül heverő óriásra rátette a lábát, mert a régieknél ez volt a győzelem jele. A falakról riadt ordítozás követte a vereséget.
18.
A magyar vitézek meg odarontottak Botondhoz és a következő pillnatban már száz kéz emelte magasba a győztes vezért - ő pedig süvegét fejébe capva vidáman fügét mutatott a megrémült bizánciaknak.
19.
Hatalmas zsákmányt, adót eredményezett ez a kalandozó portya. Jókedvűen, dalolva kísérték hazafelé a kincsekkel megrakott vezetéklovakat. Széltében –hosszában dicsérték vezérüket, szájról –szájra adva vitézsége hírét.
20.
---
21.
---