No, lett erre trüsszögés, prüsszögés, tikácsolás.- Pciha, pciha! - hallatszott errõl is, arról is.
A táltos csikó pedig csak biztatta a fiúkat:
- Fújjátok, fújjátok, gyerekek, ne féljetek!
Hiszen fújták is azok, nemigen kellett biztatni õket. A gonosz tündérek dúltak-fújtak mérgükben, hosszú, hegyes körmükkel a fiúk arcát összevissza karmolták, de a fiúk sem voltak restek, botocskájukkal amúgy magyarosan rákoppintottak a tündérek körmére.
Egyszerre csak egy éles fütty sivított végig a réten. A tündérek ijjongva-vijjongva, keservesen jajgatva szaladtak össze a fütty irányában. A vezetõjük füttye volt ez. Hát ott feküdt nyögve-jajgatva Gyurika elõtt, aki úgy fejbe találta felejteni a tündérek vezetõjét, hogy az menten elterült a földön. A tündérek hirtelen felkapták vezérüket, s nagy átkozódással, fenyegetéssel eltûntek, mintha a föld nyelte volna el õket.
- No, fiúk - mondta a táltos -, jól viseltétek magatokat, de még két éjjel erõs próbátok lesz. Holnap kétszer annyi tündér jön elõ, s akkor nem lesz elég a pipa. Hanem most már lefekhettek, alhattok békén, nem lesz bántódása a ménesnek.
A fiúk szépen leheveredtek a tûz köré, aztán aludtak reggelig. Vajon mirõl álmodtak? Arról a kis kunyhócskáról, ahol egy szegény ember lakik tizenkét fiával, s siratja õket éjjel-nappal. Jó reggel felkeltek, megmosakodtak, aztán összeterelték a ménest, s hazahajtották a forgó várba, hadd lássa a király, hogy egy híja sincs a ménesnek. A király már ott pipázott a tornácon, s messzirõl látta jönni a ménest. Csak egy pillantást vetett rá, s már tudta, hogy egy híja sincs annak.
- Hm - mondta magában -, ezek ördöngös gyerekek. Ilyet sem láttam még, pedig megöregedtem. - Nagy álmélkodásában a pipa is kiesett a szájából.
De nézzetek csak ide, mi nagy csuda történt még: a forgó vár is egyszeribe megállott, pedig Gyurika meg sem dobta szerencsekrajcárjával a kakaslábat. Bizonyosan csudálkozásában állott meg. Elöl jött Gyurika a girhes-görhes táltos csikón. Hej, hogy táncolt ez most virágos jókedvében! Hogy rúgta a földet! Mikor aztán a ménes egészen bekerült az udvarba, Gyurika a tornác elé ugratott, szalutált katonásan, s jelentette:
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy híja sincs a ménesnek.
- Láttam azt már én messzirõl, Gyuri fiam - mondta a király. - De ne bízd el magad. Majd meglátom, mi lesz ma éjjel.
Még világos nappal, ahogy megabrakolták az ezerkétszáz paripát, újra kihajtották a rétre. Az egész város népe kicsõdült az utcára, de most már mind arról beszéltek, hogy ilyet még a világ nem látott: egy sem hiányzik a ménesbõl.
- Valami ördögfajzatok lehetnek ezek a fiúk - mondta egyik-másik ember.
Gyurika a kis táltos csikón ült most is, s nem nézett se jobbra, se balra, csak elõre, mindig a ménes után; közbe diskurálgatott a csikóval.
- Hej, édes csikóm, ha ma éjjel is olyan szerencsések lennénk! - mondta Gyurika.
- Nálad van-e a szerencsekrajcár? - kérdezte a csikó.
- Nálam - felelt Gyurika, s megtapogatta a lajbija zsebét.
Csakugyan ott volt a krajcár.
- Hát csak jól vigyázz rá, mert még szükséged lehet rá.
- Nem félnek ettõl a tündérek.
- Nem is a tündérek miatt van rá szükséged.
- Hát ki miatt?
- A király miatt.
- Ezt nem értem, kedves csikóm.
- Majd megérted holnapután reggel.
Eközben kiértek a rétre. A lovak nekiestek a jó kövér fûnek, a fiúk pedig fákat, gallyakat hordottak össze, hogy tüzet rakjanak.
- Nyihaha! - nyerített a táltos csikó. - Sok fa kell ma, több, mint tegnap. Minden fiú külön tüzet csináljon, mégpedig bodzafából.
- Sok tündér jön ma? - kérdezte Gyurika.
- Azt hiszem száz is. Tündér Erzsébet erõsen mérgelõdik, érzem a leheletét.
(folytatjuk)