Egyszer csak jõ a rézbika, hogy hét singnyire szakadt ki a száján a láng. Lekiált a legényke:
- Jõ a rézbika, vigyázz, veres tehén!
A veres tehén behúzódik az árokba, s a rézbika nem találja meg, de közben felpislant a fára, észreveszi a legénykét, s mondja neki:
- No, te veres tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap megküzdünk életre-halálra! Készüljön rá!
Megijedt a legény, mondja a veres tehénnek, hogy mit üzent a rézbika.
- Ne félj - vigasztalta a tehén -, csak ma jól ehessem, ihassam, holnap legyôzöm.
Másnap reggel el is jött a rézbika, bömbölt, hogy a föld is rengett belé.
- Állj ki, veres tehén, ha az én rétemre mertél jönni!
Ki is állott a veres s tehén, neki a bikának, s egy öklelésibe úgy megdöfte, hogy annak egyszeribe vége volt.
- No, fiam, most már menjünk innét - mondta a tehén.
A legényke felült a tehén hátára, s másnapra kelve megérkezett az ezüstrétre. Amint odaértek, elkezdett legelészni a tehén, a legényke pedig felmászott a legmagasabb jegenyefára, s onnan nézte, hogy jõ-e az ezüstbika, mert ez volt az ezüstrét gazdája.
Hát jött biz az egyszeribe szörnyû bömböléssel, szakadt a láng a szájából vagy tizennégy singre.
Kiáll a veres tehén, összecsapnak. Küzdenek három teljes óráig, egyik sem tudja legyõzni a másikat. A fejük felett kárognak a varjak, s az ezüstbika felkiáltott nekik:
- Hé, varjak, adjatok egy csepp vizet, mert mindjárt friss húst adok.
Azt mondja a veres tehén:
- Hozzatok nekem, hé, mert én kettõt adok!
A varjak a veres tehénnek hoztak vizet, mindjárt erõsebb lett, s legyôzte az ezüstbikát.
Az ezüstrétrõl indultak az aranyrétre. Hét nap s hét éjjel mind mentek, s akkor értek helybe.
A legényke megint csak felmászott a legmagasabb jegenyefára, a tehén pedig legelészett a réten. Egyszerre csak kiált a legényke.
- Vigyázz, veres tehén, jõ az aranybika!
Jött is, de úgy, hogy hetven singre szakadt a láng a szájából. A tehénnek, nem gyûlt volt elég ereje, behúzódott egy árokba. Az aranybika bömbölt szörnyûségesen, s felszólalt a jegenyefára:
- Hallod-e, te veres tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap jó hajnalban megint eljövök, s akkor itt találjam, mert én küzdeni akarok vele életre-halálra!
Másnap jó hajnalban el is jött pontosan az aranybika, de most a veres tehén sem bújt el elõle. Összecsaptak, türkölõznek, vagy hat óráig küzdölõdnek, de egyik sem tudta legyõzni a másikat.
Mikor már látták, hogy így semmire sem mennek, az aranybika keresztülbucskázott a fején, s lett belõle egy kerék, a veres tehén nemkülönben, s abból is lett egy kerék. A két kerék kiment két hegy tetejére, onnét egyszerre megindultak s összeütköztek, de egyik sem tudott ártani a másiknak.
Azt mondja most az aranybika:
~ No, hallod-e, te veres tehén, még próbáljunk egyet. Én leszek kék láng, s te légy vörös láng, s égessük egymást.
Úgy lett, amint az aranybika mondta, égetik, égetik egymást, de csak nem tudnak egymásnak ártani.
Amíg így kínlódnak, elrepül felettük három varjú. Felkiált a kék láng:
- Hé, varjak, hozzatok vizet, s öntsétek a vörös lángra, mert mindjárt friss húst kaptok.
Azt kiáltja a vörös láng:
- A kék lángra öntsétek, mert én hármat adok.
A varjak hoznak is vizet, s kioltják a kék lángot. Most már a veres tehén egészen szabadon legelészhetett a három réten, János pedig, mikor akkorára cseperedett - ott, az aranyrét túlsó felén, ni! lakott egy király, annak elvette a leányát, s ma is él, ha meg nem halt.